A depresszív szorongásos típus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az az ember, akinek domináns szorongása depresszív jellegű, leginkább attól fél, hogy valakit, akit ő szeret, el kell veszítenie. Márpedig, mivel az életben minden növekedés a korábbi állapot elveszítésével és szeretetkapcsolataink korábban megélt formájának megszűnésével jár, ezért a depresszív szorongásos személy voltaképpen saját növekedésétől, az ön-magává válástól fél, úgy érezve, hogy ha egy új élethelyzettel egyedül kell majd megbirkóznia, akkor ő védtelen, kiszolgáltatott, magára hagyott lesz és el fog veszni. A depresszív személy ettől a szorongástól úgy menekül, hogy a szeretett személytől függővé teszi magát, vagy a másikat próbálja magához láncolni szeretetével. A depresszív szorongás két alapszituációja a gyermek, aki nem akar felnőni, és ezért fél édesanyját elengedni, illetve az anya, aki gyermekét nem akarja elengedni, nem akarja, hogy gyermeke felnőjön.

Az életünk során elkerülhetetlenül újra és újra át kell mennünk elszakadás-élményeken. Már amikor megszülettünk erre a világra, ki kellett szakadnunk az anyaméh biztonságából egy idegen, ismeretlen világba. Aztán gondolhatunk arra, amikor a gyermekét az édesanyja először hagyja ott az óvodában vagy az iskolában, vagy később a családi fészek elhagyására, ami a felnőtté válás velejárója. Felnőttként pedig újból át kell élni ezeket az elszakadásokat, de immár szülői oldalról. Ezeknek és még más elengedési-elszakadási élményeknek közös jellemzője, hogy egy kötelék, a szeretet és bizalom egy korábbi formája végérvényesen eloldódik, elszakad, megszűnik. Ám ugyanolyan lényeges és jellemző, hogy a két személy újból egymásra talál, csak más módon; új fajta köteléket létesítenek egymás között, olyat, amilyen korábban nem létezett közöttük.

Például az anya elveszíti gyermekét mint gyermeket, de visszakapja őt felnőttként, újfajta kapcsolatra lépve vele. Ez az új kapcsolat mindig lényegileg különbözik az előzőtől, és ha az elválás folyamata megfelelően megy végbe, akkor az újonnan kialakuló kapcsolat magasabb rendű lesz, mint a korábbi. Maga a kapcsolat nem szűnik meg, csak a korábbi formája tűnik el, hogy átadja helyét egy új formának. Ha viszont a szükséges elengedés nem történik meg, a továbbra is fennálló kapcsolati forma idejétmúlttá, mindkét fél számára lelkileg mérgezővé válik. A depresszív szorongás lényege az a félelem, hogy egy szeretetkapcsolat korábbi formájának megszűnésével maga a kapcsolat is véget fog érni. Mindez nem csupán az anya-gyermek viszonyra érvényes, hanem a szerelmi kapcsolatokra és házasságokra is.

Noli me tangere ("Ne érints engem!") - Tiziano festménye

Itt meg kell különböztetnünk a szeretet két látszólag hasonló, motivációjában azonban eltérő fajtáját. Az első fajta, ami egyedül lenne méltó a "szeretet" elnevezésre, a másik fél, a szeretett személy növekedését akarja, leginkább azt szeretné, hogy a másik önmaga legyen. Aki így szeret, az, bár jelentős boldogságérzetet kaphat vissza a másikra fordított figyelméből, de a másikat mégsem pusztán azért szereti, mert az boldogságot jelent számára, hanem önmagáért. Ezért legjobban arra vágyik, hogy hogy a másik azzá váljon, akivé válnia kell, és ehhez akarja ő szeretetével a másikat hozzásegíteni. A depresszív szorongásból, vagyis az elvesztési félelemből fakadó "szeretet" nem ilyen. Valójában nem is szeretet, hanem szeretetnek álcázott önzés. Igazából nem a másikat szereti, hanem azt a boldogságot és biztonságérzetet, amit a másikkal való kapcsolatából visszakap. Nem a másik személybe szerelmes, hanem saját érzelmeibe.

A depresszív módon szerető személy ténylegesen hatalmas áldozatokra képes a másikért: elhalmozza a másikat gondoskodásával, vagy éppen teljesen kiszolgáltatja és aláveti magát neki. Emögött azonban attól való félelme motiválja, hogy a szeretett személy nehogy elhagyja őt. A másik elengedése, hogy a saját útját járja - még akkor is, ha minden ésszerű érv amellett szól, hogy a másik visszatérne hozzá, és nem hagyná el őt -, akkora áldozatot jelentene számára, amit úgy érez, nem tud meghozni. Így paradox módon a depresszíven szerető személy minden áldozatot képes meghozni azért, csakhogy egyetlen áldozatot ne kelljen meghoznia: a másik elengedését és boldogsága jelenlegi formájának feláldozását.

A depresszív személy kijelentéseiben ott bujkál a rejtett szó: "én" - és ezen az "én"-en van az igazi hangsúly, akkor is, ha a depresszív személy minden erejével azt akarja bizonyítani, hogy élete a másik körül forog. Néhány példa: Ne hagyj el engem! Ki szeret még téged úgy, mint én? Ki szeret téged a legjobban? (Úgyse mered azt mondani, hogy nem én.) Ha szeretsz, akkor... (és itt jön a szeretet feltétele, ami burkolt fenyegetés a szeretet visszavonására); Miért vagy ilyen hozzám? Kérlek, tedd meg ezt nekem! (Hogy nem mondasz ellent.) Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne légy ilyen! (Mert nekem így nem felelsz meg.) Mi lenne veled nélkülem? - vagy fordítva, ami lényegében ugyanaz: Mi lenne velem nélküled? Ha elmész, akkor... (szomorú leszek, végem lesz, megölöm magam, stb.); Majd megtudod, ha én nem leszek! Látszik, hogy ezt is ő csinálta neked. (Mert ugye csak én tudom, mi a jó neked, más nem.) Akkor is szeretsz, ha...? (és itt jön az elvesztési szorongás aktuális félelme).

Ha a depresszív személynek felrójuk, hogy motivációja önző, valószínűleg hevesen tiltakozni fog, és bizonygatni fogja, hogy semmi mást nem szeretne jobban, mint a másikat boldoggá tenni. És ő tényleg nem érzi magát önzőnek, mert önzése tudattalan. A depresszív személy, ahogyan tagadja és tudattalanná teszi önző boldogságvágyát, ugyanúgy tagadja és tudattalanná teszi agresszióját is. Számára az agresszivitás rémisztőnek tűnhet, mert ez ellentétes lenne azzal az önmagáról alkotott képpel, hogy ő egy mindenestül szerető és szeretetre méltó lény. Depresszív szorongásos személyek alapvetően háromféle módon próbálják agressziójukat "kezelni": teljesen leválasztják magukat az agresszióról és másokra próbálják átruházni azt; vagy érzelmi zsarolásba kezdenek; vagy önutálatban és irigységben élik ki azt.

Az önfeladás útját választók úgy érzik, hogy ha igazán határozottan akarnának valamit a másiktól, azzal máris veszélyeztetnék kapcsolatukat. Ezért inkább azt fejezik ki, hogy ők a maguk számára nem is kívánnak semmi különöset, és leginkább a másik kívánságait szeretnék teljesíteni. Ezzel viszont partnerüket vagy környezetüket szinte provokálják, hogy legyenek agresszívak és érzéketlenek hozzájuk, mert velük ezt meg lehet tenni. Fritz Riemann szerint:

"A depresszív személynek az elérendő harmónia és a zavartalan közelség érdekében 'jónak' kell lennie, és ezért mindenféle altruista erkölcs elérésére törekszik, amilyenek a szerénység, a lemondás, a békülékenység, az önzetlenség, az együttérzés és a részvét, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezek nála minden fokot elérhetnek: a túlzásba vitt szerénységet, ami saját maga számára nem igényel semmit; a túlzott alkalmazkodást és alárendeltséget, egészen önmaga feladásáig, extrém esetben egy mazochisztikus, rabszolgára valló magatartásmódig. Mindez közös nevezőre hozható: a saját vágyak feladása, a saját létről való lemondás útján megszüntetni az elvesztés, a magány szorongását, és kibújni az emiatt félelmetesnek rémlő önálló személyiséggé válás alól.

Itt sor kerülhet egy veszélyes önámításra: miközben az illető az elvesztés szorongása miatt ebből a viselkedésmódjából ideológiát alkot, nem csupán motivációját rejti el önmaga elől, hanem még morálisan is azok fölött állónak tekinti magát, akik kevésbé szerények, kevésbé békülékenyek stb. Így voltaképpen a szükségből erényt kovácsol, és úgy hiszi, odaad és feláldoz valamit, amit pedig még egyáltalán nem fejlesztett ki, amivel tehát nem is rendelkezik: az én-jét."

(A szorongás alapformái, 79. o.)

A túlzott önfeladás következtében a depresszív személy olyan javakat, élvezeteket, pihenést, elismerést is megtagad magától, amihez pedig természetes módon minden joga meglenne. Az elfojtott kívánságok viszont megmaradnak, és kerülő úton követelik helyüket: túlzásba vitt evésben, édességfogyasztásban, lopási kényszerben, vagy szomatizálódva súlyos betegségek formájában, amelyek miatt a depresszív személy már kénytelen lesz "megengedni magának" azt, hogy pihenjen, és hogy mások szolgálják ki őt.

A zsaroló "szeretet" megnyilvánulásaira már föntebb hoztunk példákat. Ebben az esetben a depresszív személy a domináns pozíciót tölti be, és azt érezteti a másikkal - aki lehet akár gyermek, akár szülő, akár a szerelme vagy a házastársa - hogy szeretetével lekötelezi a másikat, mert "ha szereti" őt, akkor nem mondhat neki ellent, akkor teljesítenie kell a kívánságait, és legfőképpen, nem hagyhatja el őt. Hogy mi számít "elhagyásnak", abban az érzelmi zsarolóknak nagyon alacsony a tűréshatáruk. A másik részéről az eltávolodás legkisebb kísérletére is fenyegetésekkel, vádaskodással vagy féltékenységgel reagálnak, és mindenképpen a lelkiismeret-furdalást szeretnék fölébreszteni és ébren tartani a másikban. Hogy az ő részükről mennyire lelkiismeretlen ez az eljárás, arra teljesen vakok. Az érzelmi zsaroló kapcsolatokat nevezhetnénk "lágy erőszaknak", vagy "a szeretet diktatúrájának" is.

"Ahogy én ölellek, nem ölel úgy senki..."

Az agresszió kiélésének harmadik fajtája az, ha agressziójukat saját maguk ellen fordítják, önutálat, önmegvetés, öngyűlölet formájában - ami váltakozhat a társuk iránti megvetés érzéseivel, ami miatt aztán még inkább elítélik saját magukat. Sötét irigységet érezhetnek azok iránt, akik szerintük náluk boldogabbak, és bosszúállási, sőt öngyilkossági fantáziákban kereshetnek "vigasztalást". ("Ott fogsz majd sírni, hol senki se lát..." "Majd fogtok ti még sírni utánam, de akkor már késő lesz...")

Riemann szerint még egy olcsó módja van a depresszív szorongásos agresszió kiélésének:

"Hasonlóképpen tudattalanok maradnak az agressziók a depresszív agresszió talán leggyakoribb formájában: a panaszkodásban, sopánkodásban, lamentálásban. A depresszívek nincsenek tudatában, hogy ezek felőrlően hathatnak a partnerre. Jajveszékelnek, hogy nekik minden túl sok, hogy az emberek olyan gonoszak, annyira kíméletlenek; arckifejezésükkel hangtalanul vádolnak, és a másikban számos módon keltenek bűntudatot, úgyhogy az egyre nagyobb tapintatot és együttérzést kénytelen tanúsítani, amikor velük érintkezik."

(A szorongás alapformái, 90-91. o.)

Merre van a kiút a depresszív szorongás fülledt öleléséből? Lehet, hogy valaki depresszív társától szeretne némi távolságba kerülni, és végre "friss levegőhöz jutni", de előfordul, hogy valaki maga is depresszív szorongásos, és ezt képes fölismerni és belátni. A szabadulás iránya mindenképpen ez: elszakadás, függetlenedés, egyéniséggé válás, a jogos igények érvényesítése és bátorság fejlődésünk következő lépésének megtételére. Mindenképpen jó, ha segítséget kérünk valakitől, aki érzelmi problémáinkat némi objektív józan ész használatával új megvilágításba tudja helyezni. Mind az önfeladó és mazochisztikus hajlamú depresszívnek, mind a zsaroló érzelmi kapcsolatban fuldoklónak erre az üzenetre van szüksége: "Élj! Jogod van élni! Te jó vagy, és szeretetre méltó vagy így is, ahogy vagy! Ne félj attól, amire igazán vágysz, hanem indulj és tegyél egy lépést az igazi vágyaid felé!"

A depresszívek erényeiről Fritz Riemann ezeket mondja:

"A még egészségesnek mondható depresszívet a beleérzés jellemzi, és a készség, hogy embertársa felé forduljon, őt 'elfogadja'. Gondoskodó, segítőkész és megértő magatartásformák jellemzik. Tud megbocsátani, türelmesen várni és a dolgokat érni hagyni, és önzése csak kevéssé kifejezett. Csügg érzelmi kapcsolatain; szükségleteiben inkább egyszerű és igénytelen, ha szükséges lemondania valamiről, könnyű szívvel teszi. Az életet többnyire nehéznek találja, de ellensúlyként humort tud kifejleszteni. Gyakran mélységesen jámbor lesz, nem okvetlenül vallási értelemben, inkább az életnek kijáró jámborságként, amely tud az emberek függőségeiről és veszélyeztetettségéről, és az életre mégis igent mond és szereti azt. Fő erényei a kitartás és a tűrni tudás. Depresszív embereknek melegen ajánlhatók Spitteler szavai a Prometheus és Epimetheus című művéből: 'Szemérmesen emlékezni a saját értékre' - ők inkább véka alá rejtik tudásukat, úgy kell őket "felfedezni". Gyakran olyanok, mint a csendes, de mély vizek. Kedélyesség, érzelmi mélység és melegség képezik legszebb tulajdonságaikat. Mélyen hálásak azért, amijük van, ami sikerül nekik, s mindezt nem annyira saját maguknak és képességeiknek tudják be, mint inkább ajándéknak és kegynek érzik, az alázatot a szó valódi értelmében élve."

(A szorongás alapformái, 132-133. o.)

A depresszív szorongásról többet lehet olvasni ebben a könyvben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 74-133. o.