Az első szükséglet-pár az egyéniséggé válás szükséglete szemben a másokhoz való odatartozás szükségletével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a szeretettől és az elköteleződéstől, valamint félelem a magányosságtól és az önmegvalósítástól. A második pár az állandóság szükséglete szemben a változás szükségével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a bizonytalanságtól és a változástól, valamint félelem a megkötöttségtől és az állandóságtól.
Karikatúra: a négyféle szükséglet a rájuk jellemző viselkedésformákkal
A négy szorongástípus karikatúrája
Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem, vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét - és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével, és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen.
Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra: vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra - valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is.
Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás is, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határhelyzetekre, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek. Így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren kell átmennie, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél.
Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél - gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne szorongást -, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások változataival találkozunk. Ezeket én "a szorongás alapformái"-nak nevezném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.
[...] Négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó formában húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ.
Az első posztulátum az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent mondva önálló voltunkra, és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az "odatartozás", a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk és foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. [...] Minél inkább megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg nem értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak.
A depresszív életérzés: szorongás az elhagyatottságtól
A második posztulátum az, hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk kívül lévőkkel. Ezen az életben való - legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldozatot hoznunk, és hogy megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Ha ezt nem kockáztatjuk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.
A szkizoid életérzés: szorongás a kapcsolódástól
A harmadik posztulátum az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Ezzel adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a mulandóságot, függőségeinket, életünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért állapot valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórikus öröklét lényeges impulzus, mely tevékenységre ösztökél bennünket.
A kényszeres életérzés: szorongás a változástól
Végül a negyedik posztulátum: ez abból áll, hogy mindig készen kell állnunk a változásra, hogy megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, és mindent csak átmenetként éljünk meg. Ezzel együtt jár a szorongás, hogy a rendszabályok, előírások és törvények, a múlt és a megszokások ereje lekötöznek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányuló impulzust feladnánk, akkor unalmasan ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.
A hiszteroid életérzés: szorongás a változatlanságtól
Ilyenformán a szorongásnak megismertük a négy alapformáját - ezeket itt még egyszer felsorolom:
1. Szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve;
2. Szorongás az önmagává válástól, védtelenségként és függőségként megélve;
3. Szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4. Szorongás a szükségességtől, véglegességként és a szabadság elvesztéseként megélve.
Végső soron valamennyi szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek [a föntebb vázolt] a négy alapimpulzussal.
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése