Az előző bejegyzésekben a szkizoid és a depresszív szorongásos típusokról volt szó. A jellemzésekből, amiket Fritz Riemann róluk adott, jól látszik, hogy ez a két alapszorongás egymással ellentétes, ugyanakkor egymást ki is egészítik. Mindkettő az emberi kapcsolatokat érintő alapfélelem: a szkizoid szorongó maguktól a kapcsolatoktól fél; a depresszív szorongó pedig kapcsolatai elvesztésétől. Ezt a két szorongást tehát nevezhetjük relacionális-, vagyis kapcsolati szorongásoknak, vagy azt is mondhatjuk, hogy a kétféle szorongás egy tengely: a reláció-tengely két végpontján helyezkedik el. Ebben a bejegyzésben egy másik tengelyre térünk át, amelynek szintén két végpontja van: a hiszteroid- és a kényszeres szorongás.
A kényszeres szorongástípust fölismerhetjük túlértékelt biztonságigényéből: számára a jövő mindig valami kétséges, bizonytalan, fenyegető, ezért igyekszik mindent bebiztosítani, minden eshetőségre felkészülni, mindig csak óvatos lépéseket tenni, a határokat mind maga-, mind szerettei vagy alárendeltjei számára megvonni, és azokat soha át nem lépni, sőt, ha lehet meg se közelíteni. Erősen kényszerszorongó az az ember, aki mielőtt síelni menne, otthon, a síléceken egy helyben állva "gyakorolja" a síelést - mert hiszen az veszélyes, akár súlyos baja is eshet az embernek - mondaná, ha valaki fejcsóválva megkérdezné, hogy ugyan mit művel.
A kényszeres személy számára az egész élet, ami még előtte áll, ilyen veszélyes sílesiklásnak tűnik, amivel szemben úgy érzi, nincs kellően felkészülve; és az életben rengeteg előre nem látott veszély leselkedik: mi lesz, ha elveszíti az állását, mi lesz, ha nem talál új munkát, mi lesz, ha nem a megfelelő partnert választja, mi lesz, ha gyereke lesz, milyen elvek szerint fogja őket nevelni, miből fognak megélni, mi lesz ha betegek lesznek, mi lesz, ha a házastársa már nem szereti őt, azt hogyan lehetne kivédeni... és így tovább, a végtelenségig. És a kényszeres szorongó ezekre, ha benne fölmerülnek, aprólékosan felkészül, és bebiztosítja magát. Mindenképpen azt szeretné, hogy az életben ne érjék őt meglepetések.
Szívem, biztos vagy benne, hogy ez így már biztonságos?
A kényszeres személy úgy érzi, neki előre kell látnia minden előre nem látható eshetőséget, és ebből fakadóan túlbiztosítja magát a jövővel szemben. Mivel pedig mások többnyire nem ezt a mintát követik, vagy nem olyan mértékben, mint ő, ezért könnyen domináns pozícióban érzi magát mások fölött. Úgy érzi, rajta kívül mindenki szörnyen könnyelmű és felelőtlen. Ha ő "nem lenne mindig észnél", és nem állna mindig "a helyzet magaslatán", akkor már ki tudja mi történt volna - szeretteivel, családjával, a munkahelyén vagy társas életének egyéb területein.
"Megbillent az univerzum rendje!"
Míg a depresszív szorongás a gondoskodó anya archetípusához kapcsolódik, addig a kényszeres személynek a tekintélyes, szigorú apa képe felel meg. Persze ettől még nők és anyák is lehetnek kényszeres szorongók, de ekkor őket ismerve az az érzésünk lehet, hogy cselekvésüket és szavaikat mindig egy szigorú atyai tekintélynek rendelik alá, amit vagy kívül tisztelnek, tekintélyszemélyek és intézmények formájában, vagy láthatatlanul belülről vezérli őket.
Kényszeres személyek nemritkán érezték úgy gyerekként, hogy nagyon hamar felnőttek, és hogy ők nem-, vagy csak ritkán engedhették meg maguknak azt a felhőtlen játékosságot, ami a gyermekeket jellemzi. Ezt az érzést jól szemlélteti Erich Kästner német ifjúsági író egyik verse:
Egy fiú arca bérmálás előtt
Itt áll most férfiöltözékben,
Kelletlenül feszengve vár.
Úgy látszik, szenved voltaképpen,
Mit vesztett el, tán sejti már.
Lábán az első hosszú nadrág.
Feszül az inge mereven.
Egészen furcsa pózokat vág.
Önmagától idegen.
A szíve mintha kalapálna.
A csontjában érzi a jövőt.
Úgy áll, olyan haloványra válva,
Mint hirtelen villám előtt.
Még pontosabban magyarázzam,
Hogy most szívét mi bántja hát?
Gyerekkoráért van ma gyászban,
Ezért visel sötét ruhát.
Sem kicsi, sem nagy, amivé lett.
A dolgok között áll, mivel
Eljött az úgynevezett élet,
És holnap reggel kezdi el.
(Vas István fordítása)
A latin mondás szerint: "Változnak az idők, és mi velük együtt változunk." - amire a kényszeres szorongó válasza egyértelmű "Nem!". A világ változhat, ahogy akar, ő akkor is ott fog maradni, ahol van. Egyetlen változás képzelhető el számára: hogy elérje azt a tökéletességet - legyen az erkölcsi tökély, a tökéletes pár, az ideális család, a kifogástalan teljesítmény a munkahelyén, a makulátlan megjelenés, a mindig megőrzött egészség, a hibátlan rend és tisztaság, vagy éppen az abszolút cselekvési elvek, amelyek minden helyzetben tévedhetetlenül megszabják neki, mit kell tennie.
Csakhogy a kényszeres személy tragédiája az, hogy a vágyott tökéletességet soha nem éri el; hiába jelzi számára vissza környezete, hogy ő már éppen elég jó ahogyan van - és ő is szívesen tekint végig rajtuk, hogy érezze, mennyivel "jobb" náluk - ám lelke mélyén ott ül a szigorú bíró, aki folyton figyelmezteti: "Nem vagy elég jó." "Lehet, hogy sokkal jobb vagy náluk, de még messze nem vagy annyira jó, mint amennyire lenned kéne."
Vagy éppen ezt sugallja neki a belső bíró: "Rossz vagy." "A te hibád." "Mindenért te vagy a hibás." "Nem hibázhatsz." "Ha csak egyszer, egyetlenegyszer is hibázol, mindennek vége."; a vádló hang egészen addig elmehet, hogy ezt üzeni: "Elkövetted a megbocsáthatatlan bűnt. Számodra nincs bocsánat. Egy nyomorult féreg vagy." Ha a kényszeres személy idáig süllyed szorongásában, eljuthat az "egyetlen logikus döntéshez" vagy a "végső megoldáshoz", és öngyilkosságot kísérel meg.
Az igazi tragédia azonban egyáltalán nem ez; nem az idealizált tökéletesség elérésének képtelensége, hanem annak föl nem ismerése, hogy a belső bíró nem más, mint saját szorongása: beteges félelem valami bizonytalantól, ami egyáltalán nincs is ott. Nem ő a nyomorult, hanem a magát megfellebbezhetetlen tekintélynek feltüntető belső bíró az, aki az életben: mindabban, ami élő, eleven és változik, a halált látja, és könyörtelen zsarnokként nem engedi meg a kényszeres személynek, hogy egyszerűen élje az életét.
A szabadulás abban van, hogy a kényszeres személy egyszerűen nem engedelmeskedik a belső parancsszónak, és elkezdi megtenni azt, ami lehet, hogy valami teljesen egyszerű, természetes és emberi, de a szorongás eddig megtiltotta számára. Ezt azonban meg kell osztani valakivel, aki segíteni tud. Ha a kényszeres személy egymaga próbál szorongása markából kiszabadulni, az könnyen vezethet kettős élethez: bizonyos "bűnös élvezeteket" titokban "megenged magának", majd ezt környezete felé igyekszik minden erővel leplezni, közben pedig a visszatérő belső bíró szörnyű önváddal mardossa. A "megoldásnak" ez a gyors és individualista formája, bár átmeneti könnyebbséget nyújt, végül csak a szorongást erősíti. A belső zsarnok belül él, láthatatlanul, a szorongás sötétjében. A szabaduláshoz először is napfényre kell tárni őt, be kell számolni róla valakinek, hogyan keserítette az illetőt egész életén át. És ekkor könnyen kiderülhet, hogy a "félelmetes úr" valami egészen kicsi és szánalmas dolog a való élethez és annak dolgaihoz képest. A kényszeres személy számára fontos, hogy akinek ezt esetleg fel tudja tárni, az megértő legyen vele szemben, és ne ítélkezzen fölötte, mert akkor a szorongás csak általa is újabb muníciót nyer az önvádhoz. A szorongást érdemes úgy kezelni, mint külön személyt vagy esetleg személyek csoportját, akik nem azonosak a tényleges személlyel. A kényszeres szorongás kapcsolódhat zsarnoki szülőkkel vagy más tekintélyszemélyekkel való gyerekkori kapcsolathoz. Ilyenkor az ezekkel kapcsolatos élményeket és érzelmeket is föl kell tárni.
Persze pontosan ez az, amit a szorongás nem akar, hogy megtörténjen. Fritz Riemann egyik páciensével történt például: "Egy páciens, akit felszólítottam, hogy feküdjön lazán a heverőre, engedje el magát, és mondjon ki mindent, ami csak eszébe jut, megrökönyödve mondta: 'De hiszen akkor előkerül minden baromság!' -, amivel pontosan kifejezte, menyi mindent fojtott el, és állandó önellenőrzéssel és önmaga 'kézben tartásával' elfojtva is tartott."
A kényszeres szorongás számára talán nincs rémisztőbb területe az életnek, mint a szerelem és a szexualitás. Ezzel kapcsolatban ismét Fitz Riemannt idézem:
"A szerelem, az érzelemnek ez az irracionális, határokat nem ismerő és felfokozott megélése, ami veszedelmes szenvedéllyé fokozódhat, ezeknek az embereknek számára már önmagában is mélységesen nyugtalanító. Itt nyilván van valami, amit az ember nem tud "csinálni", ami alighanem saját törvényekkel rendelkezik, ami kibújik az akarat alól, ami úgy támadhat valakire, mint egy betegség, és esetleg arra készteti, hogy értelemellenesen cselekedjék. Mindezeket nehéz összhangba hozni a kényszeres személyek biztonságra törekvő tendenciáival és hatalomvágyával. Ezért ők megkísérlik érzelmeiket 'kézben tartani' és ellenőrzés alá vonni. Mert érzelmekre nem lehet hagyatkozni, lévén hogy azok túlságosan szubjektívek, ingadozók és mulandók. Az ő szemükben azonban a szenvedély még gyanúsabb; hiszen teljesen kiszámíthatatlan, értelmetlen, inkább a gyengeség jele. Alkalmatlan időben mutatott tárgyszerűségük érzelmi kapcsolataikban hallatlanul kijózanítóan hatnak.
Másrészt neki a kötődés valami sorsszerűséget jelent. Nagy a teherbírása és terhelhetősége; a hűség már csak gazdasági okokból is magától értetődő számára. Házasságokat nemritkán észokokból kötnek, és ezek között nem jelentéktelen szempontot játszanak anyagi szempontok és biztonsági tényezők.
A kényszeres személy, mielőtt belemenne egy kapcsolatba, hosszas kétségeken megy keresztül; ez aztán mértéktelenül hosszú jegyességgel és a házasság időpontjának ismételt elhalasztásával járhat. Ha aztán döntött, a köteléket gyakran szétbonthatatlannak tekinti - az is lehet, hogy csupán azért, mert nem akarja feladni, még ha ő vagy partnere szenved is miatta. Így jöhetnek létre olyan házasságok, amelyekben izzó gyűlöletben és kölcsönös önkínzásban merül ki az egész "kapcsolat", amelyben végső soron mindegyikük a másik halálát várja.
Egy házassági válságban élő nő felkereste az ügyvédjét, és olyan szerződést fogalmaztatott meg vele, amely rögzítette a házastársi együttlétek sűrűségét, azok alkalmával az általa megkívánt szobahőmérsékletet, egyúttal kikötötte a szerződésben, hogy a férjének tilos a hálószobában dohányoznia, és azt is pontosan megszabta, milyen pénzbüntetést tartozik a férfi fizetni, ha nem tesz eleget ezeknek a feltételeknek. Ő csak akkor hajlandó megmaradni a házasságban, ha a férfi aláírta a szerződést. A nő meg volt győződve arról, hogy ez részéről tárgyszerű és kifogástalan szerződés, ami lehetővé teszi a házasság fennmaradását.
Az ilyen, súlyos kényszeres vonásokkal sújtott embereknek az a legfontosabb, hogy partnerük 'szuperáljon', pontosan, gondosan, megbízhatóan és súrlódás nélkül, mint egy olajozott masina, saját kívánságok, még kevésbé érzelmi igények nélkül. Eleven csere, kölcsönös adás és efogadás helyett aztán már csak kizárólag feltételek és a partner viselkedését szabályozó előírások léteznek. El lehet képzelni, milyen rideg és beprogramozott az ilyen házasság, ahol gyakran még a szexuális együttlét is fix menetrend szerint megy végbe, amolyan kötelező gyakorlatként, nem hajlandóság és ráhangoltság alapján - akkor hálnak együtt, amikor 'éppen az van soron'.
Az egészséges, csak enyhe kényszeres vonásokkal bíró személyek általában nem szenvedélyes szerelmesek, viszont vonzalmukban megbízhatóak és szilárdak. Egyenletes melegséget tudnak nyújtani, és ezzel partnerüknek megadják a biztonság és a felelős mellette állás érzését, azt az érzést, hogy védencük jó kezekben van. Gondos házastársak, és családjuk gyakran kelti az irigylésre méltó közösség benyomását, olyan közösségét, amely kölcsönös tiszteletre, vonzalomra és felelősségre épül."
(Fritz Riemann: A szorongás alapformái, 151-157.)
Az agresszió a szexualitáshoz hasonlóan elfojtott tabutéma maradhat a kényszeresen szorongó személynél. Szívesen látja a világot fekete-fehérben, "jókra" és "rosszakra" osztva, ahol ő természetesen a "jók" közé tartozik. Ebben a világképben az agresszió, mivel öntörvényű, kitörő erejű indulatokat jelent, a "rossz" dolgok közé kerül, és a kényszeres személy önnön"jósága" látszatának megőrzése érdekében megtiltja magának az agresszív viselkedést, illetve amit ő annak vél. Persze ettől az agresszív indulatok tovább működnek benne, sőt a fokoztott elfojtás miatt föl is halmozódhatnak, amit a kényszeres személy is, mindenki máshoz hasonlóan kiél, de - és itt van az ő "megoldása" - az a kerülőút, ahogyan ő éli ki az agresszióit, az ő világképében nem is számít agresszív viselkedésnek. Azzal próbálja becsapni a világot - és mindenekelőtt saját magát - hogy ő semmilyen módon nem szegi meg a szabályokat, tehát őt nem is lehet semmi rosszért felelősségre vonni.
A kényszeres személyeknél az agresszió nyílt kiélésének kerülésében ott van a büntetéstől való félelem. Számukra minden szabadjára engedett indulatosság elkerülhetetlenül együtt jár a büntetéssel. Ebből adódik az a kerülőút, amely az agressziót a büntetéssel helyettesíti, akár úgy, hogy a kényszeres személy olyan hivatást tölt be, amelyben, nyíltan vagy áttételesen, hatalmi pozícióból másokat megbüntethet, vagy olyan viselkedési- és beszédmódokat vesz föl, amelyekkel saját magát bünteti - így véli előre kikerülni az őt fenyegető büntetést. Az agresszió kerülőutakon való kiélésben a kényszeres személyek igen leleményesek - ez azonban nem szándékos, hanem tudattalan szorongásból fakad.
Az általuk ténylegesen elkövetett bűnökért ez természetesen nem ad felmentést - az embernek van választási lehetősége, hogy átadja-e magát sötét, tudattalan késztetéseinek, vagy józan lelkiismeretére hallgat. Ha azonban valaki a humánummal szemben a kényszeres szorongásos késztetések csábítását választja, akkor szörnyű bűnökre is képes, amit nála az tesz különösen félelmetessé, hogy az erkölcsöt és végül lelkiismeretét is ezeknek az indulatoknak a szolgálatába állítja. Így aztán tomboló agresszivitását a kényszeresen szorongó személy a "törvénytisztelet", "szabálykövetés", "erkölcs", "vallás", "nevelés", "elvhűség", "rendszeretet" sőt, alkalomadtán a "humánum" magasztos neveire kereszteli, miközben rengeteg szenvedést és bajt okoz másoknak. Az itt felsorolt fogalmak önmagukban értékek és nélkülözhetetlenül szükségesek az emberi léthez, csak a történelem folyamán a súlyosan kényszerszorongók sokat tettek ezeknek a lejáratásáért. Amikor valaki valamilyen tekintély ellen lázad, valószínűsíthető, hogy valójában a tekintéllyel visszaélő kényszeres emberek ellen lázad, csak az elveket nem tudja megkülönböztetni az elveket hangoztató méltatlan személyektől.
Néhány példa az agresszió burkolt kényszeres kiélési formáira:
- Folytonos mentegetőzés és bocsánatkérés (önbüntetés);
- Folytonos harc, akár szavakban, akár nyíltan a "rossznak" kikiáltott társadalmi csoport, nép, nemzetiség, vallás vagy eszme képviselői ellen. Ennek igazolása a nagyszabású ideológiák gyártásáig is elmehet, ahogyan az a nemzetiszocializmus és a kommunizmus esetében megtörtént. Mindkét ideológia képviselői folyamatosan harcolni akartak, az egyikük faji alapon, másikuk gazdasági osztályalapon. Hogy ennek során mennyi bűnt követtek el az állítólagos "jó ügy" érdekében, a huszadik század történelméből ismerjük.
- Mértéktelen korrektség és szőrszálhasogatás, amely minden szabályt, körülményektől és emberi szempontoktól mentesen, aprólékosan betart. Ide tartozik a hivatalnok, aki az éppen érkező ügyfél orra előtt becsapja az ajtót, mert "lejárt az idő, tessék máskor pontosan érkezni", a pedagógus, aki a legkisebb hibáért is büntetéseket oszt, vagy a rendőr, aki csak azért is talál valami jelentéktelenséget az autósnál, amiért megbünteti.
- Hatalmi szervezetekben elkövetett hatalmi visszaélés - erre alkalmat adnak a katonai, rendőri, bírói, politikusi, hivatalnoki, lelkészi és tanári pozíciók. Nem állítjuk, hogy ezen hivatást gyakorlói mind "rosszak" lennének - ezt állítani szintén kényszeres agresszió lenne - hanem ezek a pozíciók csábítóak lehetnek az indulatait kiélni akaró kényszeres személy számára.
- Alattomos, álnok-gyáva agresszivitás, amire különösen azok hajlamosak, akiket gyerekkorukban minden fegyelmezetlen megnyilvánulásukért súlyosan megbüntettek, ezzel beléjük vésték, hogy indulataikat csak rejtve élhetik ki.
- Különös lehet, de a kétbalkezes ügyetlenkedés esetei is eredhetnek innen. A külvilág érzékelése és az abban való ügyes mozgás és tevékenység elsajátítása ugyanis a gyermekkori testmozgás során történik. A test "birtokbavételéhez" pedig szükség van az energikus, felszabadult mozgásra, amit egyes kényszeres személyek már gyermekkorukban sem "engedhetek meg maguknak". Aztán később a félszeg ügyefogyott által elkövetett balesetek sosem szándékosak, csak úgy "véletlenül" történnek, hiszen ő már csak "ilyen kétbalkezesnek született". Így ez az ember folyamatosan megszegheti a szabályokat úgy, hogy ezért nem lehet igazán felelősségre vonni. Sok alkalmat ad ez a kényszeres számára kedves bocsánatkérésekre és önmaga megalázására, vagyis az önbüntetésre.
- Hipochondria; az ilyen ember önmagát szigorú orvosi szemmel bírálja és tartja fegyelemben, ugyanakkor alkalmat ad ez neki arra, hogy környezetét egészségügyi aggályaival, túlzott félelmeivel és képzelt tüneteivel folyamatosan zaklassa.
- Pepecselés, körülményeskedés, döntésképtelenség, amivel a kényszeres személy ismét csak gyötörni és terhelni tudja környezetét. Ez a fajta agresszió nem annyira valaminek az elkövetése, mint inkább folyamatos mulasztás, márpedig mulasztásért nehezebb az embert felelősségre vonni, hiszen "ő semmi rosszat nem tett".
- Beszédkényszer; se vége - se hossza "szövegelés", amivel szintén jelentős felgyülemlett agressziót lehet levezetni.
- Az ellenszenves személy idealizálása, ami különösen gyermek-szülő és diák-tanár viszonyokban fordul elő, bár a szerelemben is megjelenhet. A kényszeres személy azáltal "menti meg" a másikat attól, hogy agresszióját rázúdítsa, hogy idealizálja őt, és ezáltal "támadhatatlanná" teszi - önmagát pedig örökös gyermekké, akinek folytonos irányításra és útmutatásra van szüksége.
A kényszeres személyek pozitív tulajdonságai közé tartozik rendszeretetük, kötelességtudatuk, felelősségérzetük, pontosságuk.
Kényszeres személyek gyakran érdeklődnek a történelem iránt - ami elmúlt az már nem változhat meg, tehát abban biztosak lehetünk, így a múlttal való foglalkozásban van valami időtlen. a hatalmi késztetéseket érző kényszeres személyt érdekli a politika. Általában a konzervatív irányokat követik, és hűségesek ahhoz a csoporthoz vagy szervezethez, amihez csatlakoztak - hiszen az már ki van próbálva és jól ismert, az a biztos út. Az új és a bizonytalan viszont veszélyes számára. Kényszereseknél hatalmi téren megjelenhetnek kontrafóbiás vonások is: miközben rendíthetetlennek érzi elkötelezettségét valamilyen tekintély vagy elv mellett, közben folyton összetűzésbe kerül a hatalom és a tekintély képviselőivel.
A kényszeres szorongásról többet lehet olvasni ebben a könyvben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 134-198.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése