A kényszeres szorongástípus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az előző bejegyzésekben a szkizoid és a depresszív szorongásos típusokról volt szó. A jellemzésekből, amiket Fritz Riemann róluk adott, jól látszik, hogy ez a két alapszorongás egymással ellentétes, ugyanakkor egymást ki is egészítik. Mindkettő az emberi kapcsolatokat érintő alapfélelem: a szkizoid szorongó maguktól a kapcsolatoktól fél; a depresszív szorongó pedig kapcsolatai elvesztésétől. Ezt a két szorongást tehát nevezhetjük relacionális-, vagyis kapcsolati szorongásoknak, vagy azt is mondhatjuk, hogy a kétféle szorongás egy tengely: a reláció-tengely két végpontján helyezkedik el. Ebben a bejegyzésben egy másik tengelyre térünk át, amelynek szintén két végpontja van: a hiszteroid- és a kényszeres szorongás.

Mind a hiszteroid-, mind pedig a kényszeres szorongás az idővel kapcsolatos, melynek múlása minden egyes perccel a halált hozza közelebb. A hiszteroid szorongó úgy érzi, hogy a halállal megszűnik minden változás, ezért számára az életet és a biztonságot az idő folyása és az általa elhozott változatosság jelentik. A kényszeres szorongás szintén érzi az időben rejlő fenyegetést, de pontosan a hiszteroiddal ellentétes "megoldásra" jut: számára a cél az örökkévalóság elérése lenne, márpedig ami örökérvényű, az kívül áll az időn, azt nem érinti semmi változás, semmi mulandóság. Ezért a kényszeres szorongó a változásban, az újban, az időlegesben látja a fenyegetést, és szeretné az időt mintegy megállítani. Ez persze lehetetlen, de a kényszeres szorongó mégis megpróbál az életében mindent rögzíteni, szabályozni, rendbeszedni, konzerválni, és amennyire csak lehet, változatlanná tenni. És mivel csak az nem változik, ami elérte a tökéletességet, ezért a kényszeres szorongás lényegi jellemzője a tökéletesség igénye, a perfekcionizmus.

A kényszeres szorongástípust fölismerhetjük túlértékelt biztonságigényéből: számára a jövő mindig valami kétséges, bizonytalan, fenyegető, ezért igyekszik mindent bebiztosítani, minden eshetőségre felkészülni, mindig csak óvatos lépéseket tenni, a határokat mind maga-, mind szerettei vagy alárendeltjei számára megvonni, és azokat soha át nem lépni, sőt, ha lehet meg se közelíteni. Erősen kényszerszorongó az az ember, aki mielőtt síelni menne, otthon, a síléceken egy helyben állva "gyakorolja" a síelést - mert hiszen az veszélyes, akár súlyos baja is eshet az embernek - mondaná, ha valaki fejcsóválva megkérdezné, hogy ugyan mit művel.

A kényszeres személy számára az egész élet, ami még előtte áll, ilyen veszélyes sílesiklásnak tűnik, amivel szemben úgy érzi, nincs kellően felkészülve; és az életben rengeteg előre nem látott veszély leselkedik: mi lesz, ha elveszíti az állását, mi lesz, ha nem talál új munkát, mi lesz, ha nem a megfelelő partnert választja, mi lesz, ha gyereke lesz, milyen elvek szerint fogja őket nevelni, miből fognak megélni, mi lesz ha betegek lesznek, mi lesz, ha a házastársa már nem szereti őt, azt hogyan lehetne kivédeni... és így tovább, a végtelenségig. És a kényszeres szorongó ezekre, ha benne fölmerülnek, aprólékosan felkészül, és bebiztosítja magát. Mindenképpen azt szeretné, hogy az életben ne érjék őt meglepetések.

Szívem, biztos vagy benne, hogy ez így már biztonságos?

A kényszeres személy úgy érzi, neki előre kell látnia minden előre nem látható eshetőséget, és ebből fakadóan túlbiztosítja magát a jövővel szemben. Mivel pedig mások többnyire nem ezt a mintát követik, vagy nem olyan mértékben, mint ő, ezért könnyen domináns pozícióban érzi magát mások fölött. Úgy érzi, rajta kívül mindenki szörnyen könnyelmű és felelőtlen. Ha ő "nem lenne mindig észnél", és nem állna mindig "a helyzet magaslatán", akkor már ki tudja mi történt volna - szeretteivel, családjával, a munkahelyén vagy társas életének egyéb területein.

 "Megbillent az univerzum rendje!"

Míg a depresszív szorongás a gondoskodó anya archetípusához kapcsolódik, addig a kényszeres személynek a tekintélyes, szigorú apa képe felel meg. Persze ettől még nők és anyák is lehetnek kényszeres szorongók, de ekkor őket ismerve az az érzésünk lehet, hogy cselekvésüket és szavaikat mindig egy szigorú atyai tekintélynek rendelik alá, amit vagy kívül tisztelnek, tekintélyszemélyek és intézmények formájában, vagy láthatatlanul belülről vezérli őket.

Kényszeres személyek nemritkán érezték úgy gyerekként, hogy nagyon hamar felnőttek, és hogy ők nem-, vagy csak ritkán engedhették meg maguknak azt a felhőtlen játékosságot, ami a gyermekeket jellemzi. Ezt az érzést jól szemlélteti Erich Kästner német ifjúsági író egyik verse:

Egy fiú arca bérmálás előtt

Itt áll most férfiöltözékben,
Kelletlenül feszengve vár.
Úgy látszik, szenved voltaképpen,
Mit vesztett el, tán sejti már.

Lábán az első hosszú nadrág.
Feszül az inge mereven.
Egészen furcsa pózokat vág.
Önmagától idegen.

A szíve mintha kalapálna.
A csontjában érzi a jövőt.
Úgy áll, olyan haloványra válva,
Mint hirtelen villám előtt.

Még pontosabban magyarázzam,
Hogy most szívét mi bántja hát?
Gyerekkoráért van ma gyászban,
Ezért visel sötét ruhát.

Sem kicsi, sem nagy, amivé lett.
A dolgok között áll, mivel
Eljött az úgynevezett élet,
És holnap reggel kezdi el.

(Vas István fordítása)

A latin mondás szerint: "Változnak az idők, és mi velük együtt változunk." - amire a kényszeres szorongó válasza egyértelmű "Nem!". A világ változhat, ahogy akar, ő akkor is ott fog maradni, ahol van. Egyetlen változás képzelhető el számára: hogy elérje azt a tökéletességet - legyen az erkölcsi tökély, a tökéletes pár, az ideális család, a kifogástalan teljesítmény a munkahelyén, a makulátlan megjelenés, a mindig megőrzött egészség, a hibátlan rend és tisztaság, vagy éppen az abszolút cselekvési elvek, amelyek minden helyzetben tévedhetetlenül megszabják neki, mit kell tennie.

Csakhogy a kényszeres személy tragédiája az, hogy a vágyott tökéletességet soha nem éri el; hiába jelzi számára vissza környezete, hogy ő már éppen elég jó ahogyan van - és ő is szívesen tekint végig rajtuk, hogy érezze, mennyivel "jobb" náluk - ám lelke mélyén ott ül a szigorú bíró, aki folyton figyelmezteti: "Nem vagy elég jó." "Lehet, hogy sokkal jobb vagy náluk, de még messze nem vagy annyira jó, mint amennyire lenned kéne."

 

Vagy éppen ezt sugallja neki a belső bíró: "Rossz vagy." "A te hibád." "Mindenért te vagy a hibás." "Nem hibázhatsz." "Ha csak egyszer, egyetlenegyszer is hibázol, mindennek vége."; a vádló hang egészen addig elmehet, hogy ezt üzeni: "Elkövetted a megbocsáthatatlan bűnt. Számodra nincs bocsánat. Egy nyomorult féreg vagy." Ha a kényszeres személy idáig süllyed szorongásában, eljuthat az "egyetlen logikus döntéshez" vagy a "végső megoldáshoz", és öngyilkosságot kísérel meg.

Az igazi tragédia azonban egyáltalán nem ez; nem az idealizált tökéletesség elérésének képtelensége, hanem annak föl nem ismerése, hogy a belső bíró nem más, mint saját szorongása: beteges félelem valami bizonytalantól, ami egyáltalán nincs is ott. Nem ő a nyomorult, hanem a magát megfellebbezhetetlen tekintélynek feltüntető belső bíró az, aki az életben: mindabban, ami élő, eleven és változik, a halált látja, és könyörtelen zsarnokként nem engedi meg a kényszeres személynek, hogy egyszerűen élje az életét.

A szabadulás abban van, hogy a kényszeres személy egyszerűen nem engedelmeskedik a belső parancsszónak, és elkezdi megtenni azt, ami lehet, hogy valami teljesen egyszerű, természetes és emberi, de a szorongás eddig megtiltotta számára. Ezt azonban meg kell osztani valakivel, aki segíteni tud. Ha a kényszeres személy egymaga próbál szorongása markából kiszabadulni, az könnyen vezethet kettős élethez: bizonyos "bűnös élvezeteket" titokban "megenged magának", majd ezt környezete felé igyekszik minden erővel leplezni, közben pedig a visszatérő belső bíró szörnyű önváddal mardossa. A "megoldásnak" ez a gyors és individualista formája, bár átmeneti könnyebbséget nyújt, végül csak a szorongást erősíti. A belső zsarnok belül él, láthatatlanul, a szorongás sötétjében. A szabaduláshoz először is napfényre kell tárni őt, be kell számolni róla valakinek, hogyan keserítette az illetőt egész életén át. És ekkor könnyen kiderülhet, hogy a "félelmetes úr" valami egészen kicsi és szánalmas dolog a való élethez és annak dolgaihoz képest. A kényszeres személy számára fontos, hogy akinek ezt esetleg fel tudja tárni, az megértő legyen vele szemben, és ne ítélkezzen fölötte, mert akkor a szorongás csak általa is újabb muníciót nyer az önvádhoz. A szorongást érdemes úgy kezelni, mint külön személyt vagy esetleg személyek csoportját, akik nem azonosak a tényleges személlyel. A kényszeres szorongás kapcsolódhat zsarnoki szülőkkel vagy más tekintélyszemélyekkel való gyerekkori kapcsolathoz. Ilyenkor az ezekkel kapcsolatos élményeket és érzelmeket is föl kell tárni.

Persze pontosan ez az, amit a szorongás nem akar, hogy megtörténjen. Fritz Riemann egyik páciensével történt például: "Egy páciens, akit felszólítottam, hogy feküdjön lazán a heverőre, engedje el magát, és mondjon ki mindent, ami csak eszébe jut, megrökönyödve mondta: 'De hiszen akkor előkerül minden baromság!' -, amivel pontosan kifejezte, menyi mindent fojtott el, és állandó önellenőrzéssel és önmaga 'kézben tartásával' elfojtva is tartott."

A kényszeres szorongás számára talán nincs rémisztőbb területe az életnek, mint a szerelem és a szexualitás. Ezzel kapcsolatban ismét Fitz Riemannt idézem:

"A szerelem, az érzelemnek ez az irracionális, határokat nem ismerő és felfokozott megélése, ami veszedelmes szenvedéllyé fokozódhat, ezeknek az embereknek számára már önmagában is mélységesen nyugtalanító. Itt nyilván van valami, amit az ember nem tud "csinálni", ami alighanem saját törvényekkel rendelkezik, ami kibújik az akarat alól, ami úgy támadhat valakire, mint egy betegség, és esetleg arra készteti, hogy értelemellenesen cselekedjék. Mindezeket nehéz összhangba hozni a kényszeres személyek biztonságra törekvő tendenciáival és hatalomvágyával. Ezért ők megkísérlik érzelmeiket 'kézben tartani' és ellenőrzés alá vonni. Mert érzelmekre nem lehet hagyatkozni, lévén hogy azok túlságosan szubjektívek, ingadozók és mulandók. Az ő szemükben azonban a szenvedély még gyanúsabb; hiszen teljesen kiszámíthatatlan, értelmetlen, inkább a gyengeség jele. Alkalmatlan időben mutatott tárgyszerűségük érzelmi kapcsolataikban hallatlanul kijózanítóan hatnak.

Másrészt neki a kötődés valami sorsszerűséget jelent. Nagy a teherbírása és terhelhetősége; a hűség már csak gazdasági okokból is magától értetődő számára. Házasságokat nemritkán észokokból kötnek, és ezek között nem jelentéktelen szempontot játszanak anyagi szempontok és biztonsági tényezők.

A kényszeres személy, mielőtt belemenne egy kapcsolatba, hosszas kétségeken megy keresztül; ez aztán mértéktelenül hosszú jegyességgel és a házasság időpontjának ismételt elhalasztásával járhat. Ha aztán döntött, a köteléket gyakran szétbonthatatlannak tekinti - az is lehet, hogy csupán azért, mert nem akarja feladni, még ha ő vagy partnere szenved is miatta. Így jöhetnek létre olyan házasságok, amelyekben izzó gyűlöletben és kölcsönös önkínzásban merül ki az egész "kapcsolat", amelyben végső soron mindegyikük a másik halálát várja.

Egy házassági válságban élő nő felkereste az ügyvédjét, és olyan szerződést fogalmaztatott meg vele, amely rögzítette a házastársi együttlétek sűrűségét, azok alkalmával az általa megkívánt szobahőmérsékletet, egyúttal kikötötte a szerződésben, hogy a férjének tilos a hálószobában dohányoznia, és azt is pontosan megszabta, milyen pénzbüntetést tartozik a férfi fizetni, ha nem tesz eleget ezeknek a feltételeknek. Ő csak akkor hajlandó megmaradni a házasságban, ha a férfi aláírta a szerződést. A nő meg volt győződve arról, hogy ez részéről tárgyszerű és kifogástalan szerződés, ami lehetővé teszi a házasság fennmaradását.

Az ilyen, súlyos kényszeres vonásokkal sújtott embereknek az a legfontosabb, hogy partnerük 'szuperáljon', pontosan, gondosan, megbízhatóan és súrlódás nélkül, mint egy olajozott masina, saját kívánságok, még kevésbé érzelmi igények nélkül. Eleven csere, kölcsönös adás és efogadás helyett aztán már csak kizárólag feltételek és a partner viselkedését szabályozó előírások léteznek. El lehet képzelni, milyen rideg és beprogramozott az ilyen házasság, ahol gyakran még a szexuális együttlét is fix menetrend szerint megy végbe, amolyan kötelező gyakorlatként, nem hajlandóság és ráhangoltság alapján - akkor hálnak együtt, amikor 'éppen az van soron'.

Gyakran találni náluk éles megkülönböztetést szerelem és szexualitás között, gyengédség és érzékiség között, annyira, hogy ott, ahol szeretnek, nem tudnak tűzbe jönni, másrészt csak ott tudnak tűzbe jönni, ahol nem szeretnek; a szemükben mocskosnak tűnő szexualitást ugyanis nem képesek feltételezni arról a személyről, akit szeretnek - azzal lealacsonyítanák őt. Sok olyan férfi van köztük, aki hódolója valamely nőnek, de szexualitását prostituáltak igénybevételével éli ki.

Az egészséges, csak enyhe kényszeres vonásokkal bíró személyek általában nem szenvedélyes szerelmesek, viszont vonzalmukban megbízhatóak és szilárdak. Egyenletes melegséget tudnak nyújtani, és ezzel partnerüknek megadják a biztonság és a felelős mellette állás érzését, azt az érzést, hogy védencük jó kezekben van. Gondos házastársak, és családjuk gyakran kelti az irigylésre méltó közösség benyomását, olyan közösségét, amely kölcsönös tiszteletre, vonzalomra és felelősségre épül."

(Fritz Riemann: A szorongás alapformái, 151-157.)

Az agresszió a szexualitáshoz hasonlóan elfojtott tabutéma maradhat a kényszeresen szorongó személynél. Szívesen látja a világot fekete-fehérben, "jókra" és "rosszakra" osztva, ahol ő természetesen a "jók" közé tartozik. Ebben a világképben az agresszió, mivel öntörvényű, kitörő erejű indulatokat jelent, a "rossz" dolgok közé kerül, és a kényszeres személy önnön"jósága" látszatának megőrzése érdekében megtiltja magának az agresszív viselkedést, illetve amit ő annak vél. Persze ettől az agresszív indulatok tovább működnek benne, sőt a fokoztott elfojtás miatt föl is halmozódhatnak, amit a kényszeres személy is, mindenki máshoz hasonlóan kiél, de - és itt van az ő "megoldása" - az a kerülőút, ahogyan ő éli ki az agresszióit, az ő világképében nem is számít agresszív viselkedésnek. Azzal próbálja becsapni a világot - és mindenekelőtt saját magát - hogy ő semmilyen módon nem szegi meg a szabályokat, tehát őt nem is lehet semmi rosszért felelősségre vonni.

A kényszeres személyeknél az agresszió nyílt kiélésének kerülésében ott van a büntetéstől való félelem. Számukra minden szabadjára engedett indulatosság elkerülhetetlenül együtt jár a büntetéssel. Ebből adódik az a kerülőút, amely az agressziót a büntetéssel helyettesíti, akár úgy, hogy a kényszeres személy olyan hivatást tölt be, amelyben, nyíltan vagy áttételesen, hatalmi pozícióból másokat megbüntethet, vagy olyan viselkedési- és beszédmódokat vesz föl, amelyekkel saját magát bünteti - így véli előre kikerülni az őt fenyegető büntetést. Az agresszió kerülőutakon való kiélésben a kényszeres személyek igen leleményesek - ez azonban nem szándékos, hanem tudattalan szorongásból fakad.

Az általuk ténylegesen elkövetett bűnökért ez természetesen nem ad felmentést - az embernek van választási lehetősége, hogy átadja-e magát sötét, tudattalan késztetéseinek, vagy józan lelkiismeretére hallgat. Ha azonban valaki a humánummal szemben a kényszeres szorongásos késztetések csábítását választja, akkor szörnyű bűnökre is képes, amit nála az tesz különösen félelmetessé, hogy az erkölcsöt és végül lelkiismeretét is ezeknek az indulatoknak a szolgálatába állítja. Így aztán tomboló agresszivitását a kényszeresen szorongó személy a "törvénytisztelet", "szabálykövetés", "erkölcs", "vallás", "nevelés", "elvhűség", "rendszeretet" sőt, alkalomadtán a "humánum" magasztos neveire kereszteli, miközben rengeteg szenvedést és bajt okoz másoknak. Az itt felsorolt fogalmak önmagukban értékek és nélkülözhetetlenül szükségesek az emberi léthez, csak a történelem folyamán a súlyosan kényszerszorongók sokat tettek ezeknek a lejáratásáért. Amikor valaki valamilyen tekintély ellen lázad, valószínűsíthető, hogy valójában a tekintéllyel visszaélő kényszeres emberek ellen lázad, csak az elveket nem tudja megkülönböztetni az elveket hangoztató méltatlan személyektől.

Néhány példa az agresszió burkolt kényszeres kiélési formáira:

- Folytonos mentegetőzés és bocsánatkérés (önbüntetés);

- Folytonos harc, akár szavakban, akár nyíltan a "rossznak" kikiáltott társadalmi csoport, nép, nemzetiség, vallás vagy eszme képviselői ellen. Ennek igazolása a nagyszabású ideológiák gyártásáig is elmehet, ahogyan az a nemzetiszocializmus és a kommunizmus esetében megtörtént. Mindkét ideológia képviselői folyamatosan harcolni akartak, az egyikük faji alapon, másikuk gazdasági osztályalapon. Hogy ennek során mennyi bűnt követtek el az állítólagos "jó ügy" érdekében, a huszadik század történelméből ismerjük.

- Mértéktelen korrektség és szőrszálhasogatás, amely minden szabályt, körülményektől és emberi szempontoktól mentesen, aprólékosan betart. Ide tartozik a hivatalnok, aki az éppen érkező ügyfél orra előtt becsapja az ajtót, mert "lejárt az idő, tessék máskor pontosan érkezni", a pedagógus, aki a legkisebb hibáért is büntetéseket oszt, vagy a rendőr, aki csak azért is talál valami jelentéktelenséget az autósnál, amiért megbünteti.

- Hatalmi szervezetekben elkövetett hatalmi visszaélés - erre alkalmat adnak a katonai, rendőri, bírói, politikusi, hivatalnoki, lelkészi és tanári pozíciók. Nem állítjuk, hogy ezen hivatást gyakorlói mind "rosszak" lennének - ezt állítani szintén kényszeres agresszió lenne - hanem ezek a pozíciók csábítóak lehetnek az indulatait kiélni akaró kényszeres személy számára.

- Alattomos, álnok-gyáva agresszivitás, amire különösen azok hajlamosak, akiket gyerekkorukban minden fegyelmezetlen megnyilvánulásukért súlyosan megbüntettek, ezzel beléjük vésték, hogy indulataikat csak rejtve élhetik ki.

- Különös lehet, de a kétbalkezes ügyetlenkedés esetei is eredhetnek innen. A külvilág érzékelése és az abban való ügyes mozgás és tevékenység elsajátítása ugyanis a gyermekkori testmozgás során történik. A test "birtokbavételéhez" pedig  szükség van az energikus, felszabadult mozgásra, amit egyes kényszeres személyek már gyermekkorukban sem "engedhetek meg maguknak". Aztán később a félszeg ügyefogyott által elkövetett balesetek sosem szándékosak, csak úgy "véletlenül" történnek, hiszen ő már csak "ilyen kétbalkezesnek született". Így ez az ember folyamatosan megszegheti a szabályokat úgy, hogy ezért nem lehet igazán felelősségre vonni. Sok alkalmat ad ez a kényszeres számára kedves bocsánatkérésekre és önmaga megalázására, vagyis az önbüntetésre.

- Hipochondria; az ilyen ember önmagát szigorú orvosi szemmel bírálja és tartja fegyelemben, ugyanakkor alkalmat ad ez neki arra, hogy környezetét egészségügyi aggályaival, túlzott félelmeivel és képzelt tüneteivel folyamatosan zaklassa.

- Pepecselés, körülményeskedés, döntésképtelenség, amivel a kényszeres személy ismét csak gyötörni és terhelni tudja környezetét. Ez a fajta agresszió nem annyira valaminek az elkövetése, mint inkább folyamatos mulasztás, márpedig mulasztásért nehezebb az embert felelősségre vonni, hiszen "ő semmi rosszat nem tett".

- Beszédkényszer; se vége - se hossza "szövegelés", amivel szintén jelentős felgyülemlett agressziót lehet levezetni.

- Az ellenszenves személy idealizálása, ami különösen gyermek-szülő és diák-tanár viszonyokban fordul elő, bár a szerelemben is megjelenhet. A kényszeres személy azáltal "menti meg" a másikat attól, hogy agresszióját rázúdítsa, hogy idealizálja őt, és ezáltal "támadhatatlanná" teszi - önmagát pedig örökös gyermekké, akinek folytonos irányításra és útmutatásra van szüksége.

A kényszeres személyek pozitív tulajdonságai közé tartozik rendszeretetük, kötelességtudatuk, felelősségérzetük, pontosságuk.

Itt a pozitív tulajdonságokat a negatív túlzásoktól elválasztó határmezsgye igen keskeny. A kényszeres személy akkor tud egészséges maradni, ha mások reakcióit komolyan veszi, és - elvei megtartása mellett - megpróbál minél rugalmasabban alkalmazkodni hozzájuk.

Kényszeres személyek gyakran érdeklődnek a történelem iránt - ami elmúlt az már nem változhat meg, tehát abban biztosak lehetünk, így a múlttal való foglalkozásban van valami időtlen. a hatalmi késztetéseket érző kényszeres személyt érdekli a politika. Általában a konzervatív irányokat követik, és hűségesek ahhoz a csoporthoz vagy szervezethez, amihez csatlakoztak - hiszen az már ki van próbálva és jól ismert, az a biztos út. Az új és a bizonytalan viszont veszélyes számára. Kényszereseknél hatalmi téren megjelenhetnek kontrafóbiás vonások is: miközben rendíthetetlennek érzi elkötelezettségét valamilyen tekintély vagy elv mellett, közben folyton összetűzésbe kerül a hatalom és a tekintély képviselőivel.

Leghíresebb - hírhedtebb képviselői ennek a típusnak azok a forradalmárok, akik hatalomra kerülve zsarnokká válnak.

A kényszeres szorongásról többet lehet olvasni ebben a könyvben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 134-198.

A depresszív szorongásos típus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az az ember, akinek domináns szorongása depresszív jellegű, leginkább attól fél, hogy valakit, akit ő szeret, el kell veszítenie. Márpedig, mivel az életben minden növekedés a korábbi állapot elveszítésével és szeretetkapcsolataink korábban megélt formájának megszűnésével jár, ezért a depresszív szorongásos személy voltaképpen saját növekedésétől, az ön-magává válástól fél, úgy érezve, hogy ha egy új élethelyzettel egyedül kell majd megbirkóznia, akkor ő védtelen, kiszolgáltatott, magára hagyott lesz és el fog veszni. A depresszív személy ettől a szorongástól úgy menekül, hogy a szeretett személytől függővé teszi magát, vagy a másikat próbálja magához láncolni szeretetével. A depresszív szorongás két alapszituációja a gyermek, aki nem akar felnőni, és ezért fél édesanyját elengedni, illetve az anya, aki gyermekét nem akarja elengedni, nem akarja, hogy gyermeke felnőjön.

Az életünk során elkerülhetetlenül újra és újra át kell mennünk elszakadás-élményeken. Már amikor megszülettünk erre a világra, ki kellett szakadnunk az anyaméh biztonságából egy idegen, ismeretlen világba. Aztán gondolhatunk arra, amikor a gyermekét az édesanyja először hagyja ott az óvodában vagy az iskolában, vagy később a családi fészek elhagyására, ami a felnőtté válás velejárója. Felnőttként pedig újból át kell élni ezeket az elszakadásokat, de immár szülői oldalról. Ezeknek és még más elengedési-elszakadási élményeknek közös jellemzője, hogy egy kötelék, a szeretet és bizalom egy korábbi formája végérvényesen eloldódik, elszakad, megszűnik. Ám ugyanolyan lényeges és jellemző, hogy a két személy újból egymásra talál, csak más módon; új fajta köteléket létesítenek egymás között, olyat, amilyen korábban nem létezett közöttük.

Például az anya elveszíti gyermekét mint gyermeket, de visszakapja őt felnőttként, újfajta kapcsolatra lépve vele. Ez az új kapcsolat mindig lényegileg különbözik az előzőtől, és ha az elválás folyamata megfelelően megy végbe, akkor az újonnan kialakuló kapcsolat magasabb rendű lesz, mint a korábbi. Maga a kapcsolat nem szűnik meg, csak a korábbi formája tűnik el, hogy átadja helyét egy új formának. Ha viszont a szükséges elengedés nem történik meg, a továbbra is fennálló kapcsolati forma idejétmúlttá, mindkét fél számára lelkileg mérgezővé válik. A depresszív szorongás lényege az a félelem, hogy egy szeretetkapcsolat korábbi formájának megszűnésével maga a kapcsolat is véget fog érni. Mindez nem csupán az anya-gyermek viszonyra érvényes, hanem a szerelmi kapcsolatokra és házasságokra is.

Noli me tangere ("Ne érints engem!") - Tiziano festménye

Itt meg kell különböztetnünk a szeretet két látszólag hasonló, motivációjában azonban eltérő fajtáját. Az első fajta, ami egyedül lenne méltó a "szeretet" elnevezésre, a másik fél, a szeretett személy növekedését akarja, leginkább azt szeretné, hogy a másik önmaga legyen. Aki így szeret, az, bár jelentős boldogságérzetet kaphat vissza a másikra fordított figyelméből, de a másikat mégsem pusztán azért szereti, mert az boldogságot jelent számára, hanem önmagáért. Ezért legjobban arra vágyik, hogy hogy a másik azzá váljon, akivé válnia kell, és ehhez akarja ő szeretetével a másikat hozzásegíteni. A depresszív szorongásból, vagyis az elvesztési félelemből fakadó "szeretet" nem ilyen. Valójában nem is szeretet, hanem szeretetnek álcázott önzés. Igazából nem a másikat szereti, hanem azt a boldogságot és biztonságérzetet, amit a másikkal való kapcsolatából visszakap. Nem a másik személybe szerelmes, hanem saját érzelmeibe.

A depresszív módon szerető személy ténylegesen hatalmas áldozatokra képes a másikért: elhalmozza a másikat gondoskodásával, vagy éppen teljesen kiszolgáltatja és aláveti magát neki. Emögött azonban attól való félelme motiválja, hogy a szeretett személy nehogy elhagyja őt. A másik elengedése, hogy a saját útját járja - még akkor is, ha minden ésszerű érv amellett szól, hogy a másik visszatérne hozzá, és nem hagyná el őt -, akkora áldozatot jelentene számára, amit úgy érez, nem tud meghozni. Így paradox módon a depresszíven szerető személy minden áldozatot képes meghozni azért, csakhogy egyetlen áldozatot ne kelljen meghoznia: a másik elengedését és boldogsága jelenlegi formájának feláldozását.

A depresszív személy kijelentéseiben ott bujkál a rejtett szó: "én" - és ezen az "én"-en van az igazi hangsúly, akkor is, ha a depresszív személy minden erejével azt akarja bizonyítani, hogy élete a másik körül forog. Néhány példa: Ne hagyj el engem! Ki szeret még téged úgy, mint én? Ki szeret téged a legjobban? (Úgyse mered azt mondani, hogy nem én.) Ha szeretsz, akkor... (és itt jön a szeretet feltétele, ami burkolt fenyegetés a szeretet visszavonására); Miért vagy ilyen hozzám? Kérlek, tedd meg ezt nekem! (Hogy nem mondasz ellent.) Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne légy ilyen! (Mert nekem így nem felelsz meg.) Mi lenne veled nélkülem? - vagy fordítva, ami lényegében ugyanaz: Mi lenne velem nélküled? Ha elmész, akkor... (szomorú leszek, végem lesz, megölöm magam, stb.); Majd megtudod, ha én nem leszek! Látszik, hogy ezt is ő csinálta neked. (Mert ugye csak én tudom, mi a jó neked, más nem.) Akkor is szeretsz, ha...? (és itt jön az elvesztési szorongás aktuális félelme).

Ha a depresszív személynek felrójuk, hogy motivációja önző, valószínűleg hevesen tiltakozni fog, és bizonygatni fogja, hogy semmi mást nem szeretne jobban, mint a másikat boldoggá tenni. És ő tényleg nem érzi magát önzőnek, mert önzése tudattalan. A depresszív személy, ahogyan tagadja és tudattalanná teszi önző boldogságvágyát, ugyanúgy tagadja és tudattalanná teszi agresszióját is. Számára az agresszivitás rémisztőnek tűnhet, mert ez ellentétes lenne azzal az önmagáról alkotott képpel, hogy ő egy mindenestül szerető és szeretetre méltó lény. Depresszív szorongásos személyek alapvetően háromféle módon próbálják agressziójukat "kezelni": teljesen leválasztják magukat az agresszióról és másokra próbálják átruházni azt; vagy érzelmi zsarolásba kezdenek; vagy önutálatban és irigységben élik ki azt.

Az önfeladás útját választók úgy érzik, hogy ha igazán határozottan akarnának valamit a másiktól, azzal máris veszélyeztetnék kapcsolatukat. Ezért inkább azt fejezik ki, hogy ők a maguk számára nem is kívánnak semmi különöset, és leginkább a másik kívánságait szeretnék teljesíteni. Ezzel viszont partnerüket vagy környezetüket szinte provokálják, hogy legyenek agresszívak és érzéketlenek hozzájuk, mert velük ezt meg lehet tenni. Fritz Riemann szerint:

"A depresszív személynek az elérendő harmónia és a zavartalan közelség érdekében 'jónak' kell lennie, és ezért mindenféle altruista erkölcs elérésére törekszik, amilyenek a szerénység, a lemondás, a békülékenység, az önzetlenség, az együttérzés és a részvét, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezek nála minden fokot elérhetnek: a túlzásba vitt szerénységet, ami saját maga számára nem igényel semmit; a túlzott alkalmazkodást és alárendeltséget, egészen önmaga feladásáig, extrém esetben egy mazochisztikus, rabszolgára valló magatartásmódig. Mindez közös nevezőre hozható: a saját vágyak feladása, a saját létről való lemondás útján megszüntetni az elvesztés, a magány szorongását, és kibújni az emiatt félelmetesnek rémlő önálló személyiséggé válás alól.

Itt sor kerülhet egy veszélyes önámításra: miközben az illető az elvesztés szorongása miatt ebből a viselkedésmódjából ideológiát alkot, nem csupán motivációját rejti el önmaga elől, hanem még morálisan is azok fölött állónak tekinti magát, akik kevésbé szerények, kevésbé békülékenyek stb. Így voltaképpen a szükségből erényt kovácsol, és úgy hiszi, odaad és feláldoz valamit, amit pedig még egyáltalán nem fejlesztett ki, amivel tehát nem is rendelkezik: az én-jét."

(A szorongás alapformái, 79. o.)

A túlzott önfeladás következtében a depresszív személy olyan javakat, élvezeteket, pihenést, elismerést is megtagad magától, amihez pedig természetes módon minden joga meglenne. Az elfojtott kívánságok viszont megmaradnak, és kerülő úton követelik helyüket: túlzásba vitt evésben, édességfogyasztásban, lopási kényszerben, vagy szomatizálódva súlyos betegségek formájában, amelyek miatt a depresszív személy már kénytelen lesz "megengedni magának" azt, hogy pihenjen, és hogy mások szolgálják ki őt.

A zsaroló "szeretet" megnyilvánulásaira már föntebb hoztunk példákat. Ebben az esetben a depresszív személy a domináns pozíciót tölti be, és azt érezteti a másikkal - aki lehet akár gyermek, akár szülő, akár a szerelme vagy a házastársa - hogy szeretetével lekötelezi a másikat, mert "ha szereti" őt, akkor nem mondhat neki ellent, akkor teljesítenie kell a kívánságait, és legfőképpen, nem hagyhatja el őt. Hogy mi számít "elhagyásnak", abban az érzelmi zsarolóknak nagyon alacsony a tűréshatáruk. A másik részéről az eltávolodás legkisebb kísérletére is fenyegetésekkel, vádaskodással vagy féltékenységgel reagálnak, és mindenképpen a lelkiismeret-furdalást szeretnék fölébreszteni és ébren tartani a másikban. Hogy az ő részükről mennyire lelkiismeretlen ez az eljárás, arra teljesen vakok. Az érzelmi zsaroló kapcsolatokat nevezhetnénk "lágy erőszaknak", vagy "a szeretet diktatúrájának" is.

"Ahogy én ölellek, nem ölel úgy senki..."

Az agresszió kiélésének harmadik fajtája az, ha agressziójukat saját maguk ellen fordítják, önutálat, önmegvetés, öngyűlölet formájában - ami váltakozhat a társuk iránti megvetés érzéseivel, ami miatt aztán még inkább elítélik saját magukat. Sötét irigységet érezhetnek azok iránt, akik szerintük náluk boldogabbak, és bosszúállási, sőt öngyilkossági fantáziákban kereshetnek "vigasztalást". ("Ott fogsz majd sírni, hol senki se lát..." "Majd fogtok ti még sírni utánam, de akkor már késő lesz...")

Riemann szerint még egy olcsó módja van a depresszív szorongásos agresszió kiélésének:

"Hasonlóképpen tudattalanok maradnak az agressziók a depresszív agresszió talán leggyakoribb formájában: a panaszkodásban, sopánkodásban, lamentálásban. A depresszívek nincsenek tudatában, hogy ezek felőrlően hathatnak a partnerre. Jajveszékelnek, hogy nekik minden túl sok, hogy az emberek olyan gonoszak, annyira kíméletlenek; arckifejezésükkel hangtalanul vádolnak, és a másikban számos módon keltenek bűntudatot, úgyhogy az egyre nagyobb tapintatot és együttérzést kénytelen tanúsítani, amikor velük érintkezik."

(A szorongás alapformái, 90-91. o.)

Merre van a kiút a depresszív szorongás fülledt öleléséből? Lehet, hogy valaki depresszív társától szeretne némi távolságba kerülni, és végre "friss levegőhöz jutni", de előfordul, hogy valaki maga is depresszív szorongásos, és ezt képes fölismerni és belátni. A szabadulás iránya mindenképpen ez: elszakadás, függetlenedés, egyéniséggé válás, a jogos igények érvényesítése és bátorság fejlődésünk következő lépésének megtételére. Mindenképpen jó, ha segítséget kérünk valakitől, aki érzelmi problémáinkat némi objektív józan ész használatával új megvilágításba tudja helyezni. Mind az önfeladó és mazochisztikus hajlamú depresszívnek, mind a zsaroló érzelmi kapcsolatban fuldoklónak erre az üzenetre van szüksége: "Élj! Jogod van élni! Te jó vagy, és szeretetre méltó vagy így is, ahogy vagy! Ne félj attól, amire igazán vágysz, hanem indulj és tegyél egy lépést az igazi vágyaid felé!"

A depresszívek erényeiről Fritz Riemann ezeket mondja:

"A még egészségesnek mondható depresszívet a beleérzés jellemzi, és a készség, hogy embertársa felé forduljon, őt 'elfogadja'. Gondoskodó, segítőkész és megértő magatartásformák jellemzik. Tud megbocsátani, türelmesen várni és a dolgokat érni hagyni, és önzése csak kevéssé kifejezett. Csügg érzelmi kapcsolatain; szükségleteiben inkább egyszerű és igénytelen, ha szükséges lemondania valamiről, könnyű szívvel teszi. Az életet többnyire nehéznek találja, de ellensúlyként humort tud kifejleszteni. Gyakran mélységesen jámbor lesz, nem okvetlenül vallási értelemben, inkább az életnek kijáró jámborságként, amely tud az emberek függőségeiről és veszélyeztetettségéről, és az életre mégis igent mond és szereti azt. Fő erényei a kitartás és a tűrni tudás. Depresszív embereknek melegen ajánlhatók Spitteler szavai a Prometheus és Epimetheus című művéből: 'Szemérmesen emlékezni a saját értékre' - ők inkább véka alá rejtik tudásukat, úgy kell őket "felfedezni". Gyakran olyanok, mint a csendes, de mély vizek. Kedélyesség, érzelmi mélység és melegség képezik legszebb tulajdonságaikat. Mélyen hálásak azért, amijük van, ami sikerül nekik, s mindezt nem annyira saját maguknak és képességeiknek tudják be, mint inkább ajándéknak és kegynek érzik, az alázatot a szó valódi értelmében élve."

(A szorongás alapformái, 132-133. o.)

A depresszív szorongásról többet lehet olvasni ebben a könyvben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 74-133. o.

A szkizoid szorongásos típus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az az ember, akinek domináns szorongása szkizoid jellegű, leginkább attól fél, hogy önmagát valaki másnak feltétel nélkül odaadja. Azt az ön-odaadást, amit egy szeretetkapcsolat igényel, a szkizoid személy ön-elveszítésként éli meg. Ezért olyan emberi kapcsolatok, amelyek mások számára természetesek és nélkülözhetetlenek, a szkizoid személy számára fenyegetőnek és túlságosan megterhelőnek érződnek. Olyan, mintha attól félne, hogy ha "a kisujját nyújtja valakinek, az majd az egész karját is akarja", ezért aztán legszívesebben a kisujját se nyújtaná oda senkinek.

A szkizoid személy tehát fél a szeretettől. Egy szerető személy ölelését és gondoskodását ő bilincsként és megkötözésként éli meg, amivel gyakran megriasztja és elbizonytalanítja még a hozzá közel állókat is. Szkizoid gyermekeknél előfordul, hogy édesanyjuk érintésétől megriadnak, vagy az anyai ölelést visszataszítónak érzik, ami az anya számára elég ijesztő lehet. (A serdülőkori elszakadásvágy más típusoknál is hasonló lehet, a szkizoid személynél azonban ez a vágy már korai gyermekkorban jelentkezik, és egész életében erős marad.) Kapcsolataikban rendszeresen előfordul, hogy azzal, akivel még az egyik nap boldog és közvetlen módon érintkezett, a másik nap már zárkózottan, elutasítóan vagy gorombán viselkedik. Barátaik és szeretteik úgy érezhetik, hogy a szkizoid személy rendszeresen úgy viselkedik velük, mintha ők nem is léteznének, vagy mintha még soha nem találkoztak volna.

Nem mintha egy szkizoid nem lenne képes szeretni másokat, vagy nem lenne képes emberi kapcsolatokra. Csak ő annyira félti függetlenségét, hogy annak megőrzése még a kapcsolatainál is fontosabb számára. Úgy közeledik másokhoz, hogy közben nem akarja teljesen odaadni magát, és a másikat is "biztonságos távolságban" szeretné tartani magától. Az ő számára az ideális szeretetkapcsolat nem szétválaszthatatlan kapcsot jelent, hanem sokkal inkább független személyek kölcsönös szövetségét. Vagyis a szkizoid személy a saját függetlenségigényét és önállóságát szeretné partnerétől is elvárni. Az ideális szkizoid kapcsolatot hasonlítani lehetne egy kettőscsillag- vagy többszörös csillagrendszerhez, amelyben egyszerre több középpont, több csillag kering egymás körül, kötődve egymáshoz, de mindig távolságot tartva.

A szkizoid személynek nagyon is fontos lehet a kötődés, a valahová tartozás érzése, ezt az igényét azonban rendszerint közvetett módon próbálja kielégíteni: olyan csoportokban érzi jól magát, ahová valamilyen személytelen érdeklődési kör, közös tudás vagy tevékenység révén tartozhat. Nem szeret magáról beszélni, vagy magát mások előtt feltárni, inkább olyanokkal szeret együtt lenni, akik ugyanazért lelkesednek, ami őt is érdekli. Vagyis leginkább úgy lehet hozzá közel kerülni, ha érdeklődést tanúsítunk szakterülete iránt. Ekkor a szkizoid személy akár egészen meglepő módon nyílttá, kedvessé és beszédessé válhat.

A szkizoid személy részéről az szokott a szeretet jele lenni, ha valakivel elkezdi megosztani érdeklődési körének tartalmát. Ez olyan, mintha megnyitná az ajtót, és beengedné a másik személyt rejtett "belső szentélyébe". Ekkor lehet, hogy olyasmit is megmutat az életéből, amit mindenki előtt titkolt. Szkizoid személyek meglephetnek másokat azzal, hogy évekig lehetnek kapcsolatban valakivel, míg egyszer csak fény derül valamilyen eddig rejtett képességükre, tudásukra, gyűjteményükre vagy más "titokra" az életükben. Ezek olyan képességek is lehetnek, amelyekre más büszke lenne, vagy egy egész karriert építene rá, a szkizoid személy viszont csak magának őrizte meg eddig.

A szkizoid szorongásnak mindig van egy hangsúlyos agresszív oldala. Ez az agresszivitás megnyilvánulhat passzív módon, a másoktól és a világtól való elkülönülésben, de rendszeresen kitörhet nyers indulatosság formájában is. A szkizoid személyek érzelmi oldala alulfejlett, ami azt jelenti, hogy érzelmi megnyilvánulásaik skáláján gyakran hiányoznak a "középhangok": érzelmi melegségből hirtelen váltanak át a rideg elutasításba. Ugyanez érvényes náluk az agresszióra: náluk az agresszió valami archaikus, önálló életet élő entitás, és ezt, mint valami vadállatot, néha "ráeresztik" környezetükre. Ebben is, mint érzelmeik terén, hiányzik náluk a megfelelő mérték érzése. Ők viszont agressziójukat általában megfelelő mértékűnek érzik, és általában nincsenek tudatában annak, hogy viselkedésükkel mennyire riasztóan tudnak hatni másokra. Ugyanakkor náluk az agresszió különös módon lehet a kapcsolattartás egyik módja is, mivel könnyebb nekik agresszívnak lenniük, mint érzelmeiket kifejezni.

Szkizoid személyek nagyon magabiztosak lehetnek azokon a területeken, amelyekhez értenek, mivel elsősorban innen merítik önértékelésüket; ugyanakkor érzelmi téren teljesen bizonytalanok és visszamaradottak lehetnek. Ez megmutatkozhat abban, hogy teljesen hétköznapi emberi kapcsolatok félelemmel és bizonytalansággal töltik el őket, de megjelenhet úgy is, mint az érzelmeiket kimutató emberek iránti cinizmus, gúny és megvetés, vagy mások érzéseinek hideg logikával való "elintézése". A szkizoid szorongás mélyén azonban mélyen emberi szeretetvágy rejtőzik, ám ennek kimutatását ők sebezhetőségnek, kiszolgáltatottságnak vagy gyengeségnek élnék meg, ezért igyekeznek rideg, megközelíthetetlennek tűnő személyiségstruktúrával körbevenni ezt az érzelmi gyenge pontjukat. Fritz Riemann egy szkizoid páciense álmát idézi, amely döbbenetes erővel ábrázolja szorongásának lényegét:

Egy óriási homoksivatagban van egy erődítmény, betonfalakkal, bennük kevés és kicsiny nézőkékkel; az erődítmény fel van szerelve nehézfegyverzettel és évekig elegendő élelmiszerrel. Én vagyok az egyetlen lakója.

A szkizoid személyek érzelmi gyengeségüket valamilyen más területen való erősséggel kompenzálják. Ezzel kapcsolatban ismét Riemannt idézem:

A szkizoid személyek abszolút bizalmatlanságukból és biztonságuk mélységes hiányából eredően, ami egyrészt elsődleges oka, másrészt következménye is az emberekhez fűződő laza kapcsolatuknak, most már különösen erőteljesen fogják kifejleszteni azokat a funkcióikat és képességeiket, amelyektől azt remélik, hogy hozzásegítik őket a világban való jobb orientálódáshoz; így az érzékszervek útján történő észlelést, a megismerni képes intellektust, a tudatot és az ésszerűséget. Minthogy ezeket az embereket minden, ami emocionális, ami érzelmi töltetű, elbizonytalanítja, érzelmektől független, "tiszta" megismerésre törekszenek, ami olyan eredményeket ígér nekik, amelyekre nyugodtan hagyatkozhatnak. Már ebből is sejthetjük, hogy a szkizoid személyek mindenekelőtt az egzakt tudományok felé fordulnak, amelyek - ők úgy vélik - közvetítik számukra ezt a biztonságot és a szubjektív megéléstől való függetlenséget.

A szkizoid emberek pozitív oldalai mindenekelőtt a szuverén önállóságban és függetlenségben, az önmagukra, az egyén autonómiájára irányuló bátorságban mutatkoznak meg. Éles megfigyelőképesség, indulatmentes, hűvös tárgyilagosság, tények kritikus megvesztegethetetlen szemügyre vétele, a bátorság a dolgokat olyannak látni, amilyenek, enyhítő vagy megszépítő köntörfalazások nélkül - ezek adják erejüket. A legkevésbé sem korlátozza őket bármilyen hagyomány és dogmák, és nem hajlandók a legcsekélyebb függőséget sem vállalni, és csak akkor fognak bele valamibe, ha előbb megvizsgálták és átgondolták. Mentesek az érzelgősségtől, gyűlölnek minden túlzást, minden zavarosságot és túláradást. Meggyőződésüket világosan és megalkuvás nélkül képviselik, és mindenről megvan a saját önálló véleményük. Többnyire van ironikus-szatirikus vénájuk és mások gyöngéire éles tekintetük; ezért nehéz őket megtéveszteni. Az emberekkel való kapcsolatukban gyakran kényelmetlenek mások számára, mert kevés készéget tanúsítanak arra, hogy a valótlanságot és a felszínességet érvényesülni engedjék. Hisznek képességeikben, és messzemenően képesek illúziók nélkül élni; szeretnének úrrá lenni a sorson, a végzet számukra olyan valami, amit le kell győzni - az ember a maga sorsának formálója.

A szkizoid személy szempontjából az a legfontosabb, hogy önmegőrzésre és autarkiára törekvése ellenpólusát, az odaadás oldalát ne hanyagolja el, hanem olyan mértékben integrálja a teljessé formálásba, hogy az egyoldalú és túlértékel "önmaga körül forgás" ne váljon abszolúttá, és ne kergesse őt beteges elszigeteltségbe. "Nem jó az embernek egyedül lenni"; a kapcsolatok nélküli ember túl könnyen válik embertelenné.

A szkizoid szorongástípusról hosszabb leírást lehet olvasni Fitz Riemann: A szorongás alapformái című könyvében (Háttér kiadó):

A szorongás négy alapformája Fritz Riemann szerint

Fritz Riemann (1905-1979) német pszichológus és pszichoanalitikus, a müncheni Pszichológiai és Pszichoanalitikus Kutatóintézet alapító tagja volt. Legismertebb könyve a Szorongás alapformái, amelyben egy szorongásos típusokon alapuló tipológiai rendszert ír le. Alaptétele az, hogy minden embernek négy alapvető szükséglete van, amelyek két ellentétpárra oszthatóak. Mindegyik szükséglet magával hozza a rá jellemző félelmet és szorongást.

Az első szükséglet-pár az egyéniséggé válás szükséglete szemben a másokhoz való odatartozás szükségletével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a szeretettől és az elköteleződéstől, valamint félelem a magányosságtól és az önmegvalósítástól. A második pár az állandóság szükséglete szemben a változás szükségével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a bizonytalanságtól és a változástól, valamint félelem a megkötöttségtől és az állandóságtól.

Karikatúra: a négyféle szükséglet a rájuk jellemző viselkedésformákkal

Riemann hangsúlyozta, hogy különböző mértékben mindenki megtapasztalja ezeket a félelmeket, egyikük viszont annyira dominánssá válik a személyiségben, hogy a többit elhomályosítja, és ez a dominánssá váló félelem a szorongás. A szeretettől való félelem a szkizoid szorongást okozza, a magányosságtól való félelem a depresszív szorongást, a változástól való félelem a kényszeres szorongást, az állandóságtól való félelem pedig a hiszteroid szorongást váltja ki.

A négy szorongástípus karikatúrája

A következőkben könyvének bevezetőjéből fogok idézni (A szorongás természetéről és az élet antinómiáiról; Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér kiadó, 7-23.):

...


Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem, vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét - és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével, és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen.

Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra: vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra - valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is.

Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás is, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határhelyzetekre, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek. Így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren kell átmennie, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél.

Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél - gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne szorongást -, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások változataival találkozunk. Ezeket én "a szorongás alapformái"-nak nevezném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.

[...] Négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó formában húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ.

Az első posztulátum az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent mondva önálló voltunkra, és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az "odatartozás", a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk és foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. [...] Minél inkább megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg nem értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak.

A depresszív életérzés: szorongás az elhagyatottságtól

A második posztulátum az, hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk kívül lévőkkel. Ezen az életben való - legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldozatot hoznunk, és hogy megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Ha ezt nem kockáztatjuk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.

A szkizoid életérzés: szorongás a kapcsolódástól

A harmadik posztulátum az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Ezzel adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a mulandóságot, függőségeinket, életünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért állapot valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórikus öröklét lényeges impulzus, mely tevékenységre ösztökél bennünket.

A kényszeres életérzés: szorongás a változástól

Végül a negyedik posztulátum: ez abból áll, hogy mindig készen kell állnunk a változásra, hogy megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, és mindent csak átmenetként éljünk meg. Ezzel együtt jár a szorongás, hogy a rendszabályok, előírások és törvények, a múlt és a megszokások ereje lekötöznek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányuló impulzust feladnánk, akkor unalmasan ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.

A hiszteroid életérzés: szorongás a változatlanságtól

Ilyenformán a szorongásnak megismertük a négy alapformáját - ezeket itt még egyszer felsorolom:
1. Szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve;
2. Szorongás az önmagává válástól, védtelenségként és függőségként megélve;
3. Szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4. Szorongás a szükségességtől, véglegességként és a szabadság elvesztéseként megélve.
Végső soron valamennyi szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek [a föntebb vázolt] a négy alapimpulzussal.

...

Fejlődésünk ára: a szorongás

A korábbi bejegyzésekben az ember alapvető kettős megosztottságáról volt szó, amit az esszencia és a perszóna különbségeként neveztünk meg. Esszenciánk az, akik és amilyenek születésünktől fogva vagyunk, perszónánk pedig mindaz a tudás és azok a szerepek, amit szüleinktől, az iskolából, társadalmi kapcsolatainkból és a médiából megtanultunk, illetve másokat utánozva és nekik megfelelni akarva magunkra vettünk. Szó volt arról is, hogy esszenciánk és perszónánk egymáshoz való viszonya ellentmondásos: a perszóna egyszerre megvéd bennünket, de ugyanakkor el is nyomja, gátolja és elfojtja esszenciánkat. Az esszencia és a perszóna különbségéből és a köztük lévő feszültségből pedig egy olyan valóság keletkezik, ami emberlétünk elválaszthatatlan velejárója és sötét árnyékként egész életünkön át végig kísér bennünket, ez pedig: a szorongás.

A szorongás tartós félelemérzést jelent valamilyen fenyegetéssel szemben. A szorongás önmagában nem rossz dolog, ha az, amitől szorongunk, tényleg valós fenyegetés. És az a normális, ha a fenyegetettség elmúltával a félelem és a szorongás is eltűnik. Az a fajta szorongás viszont, amiről itt szó van, nem ilyen, nem normális. Azért nem az, mert akkor is ott van bennünk, amikor nincs semmilyen valós fenyegetés sem. Olyan ez, mintha a szorongás önálló életre kelt volna, és folyamatosan szorongatni akarna bennünket, csakhogy, mivel nem vagyunk állandó veszélyhelyzetben, ezért lehetséges veszélyeket képzeltet el velünk. A szorongás szorongani akar, és ha éppen nem talál semmi valós fenyegetést, akkor kitalál magának valamit. Mi pedig elhisszük ezt neki, és azonosulunk szorongásunkkal. Tehát egy képzelt, valótlan fenyegetésre nagyon is valós szorongás, és ebből fakadóan értelmetlen cselekvések sorozata a válasz.

És itt nem csupán lelkileg sérült, beteg emberekről van szó. Ez az értelmetlen szorongás valamilyen formában mindenkit fogva tart. A lelki betegségben szenvedőknél az történik, hogy szorongásuk teljesen erőt vesz rajtuk, mintegy megadják magukat szorongásuknak, és az elnyeli őket. De a szorongás a lelkileg egészségesnek tekintett embereket is kínozza, csak ők úgy-ahogy egyensúlyozni tudnak a normalitás és szorongásuk között.

Vannak tehát átmeneti, indokolt szorongások, például a fogorvosnál, műtét előtt, vizsgahelyzetben vagy a szülés előtt álló anyának, és ezek normális estben a kiváltó helyzet elmúltával véget is érnek. Vannak aztán a lelki sérültek beteges szorongásai, amik igen nehézzé vagy teljesen lehetetlenné teszik számukra a normális életvitelt, és ők jó esetben gondozást kapnak lelki betegségükre. De amiről itt szó van, egy olyan fajta szorongás, ami szintén beteges, mindenkit érint, ám ugyanakkor szinte semmit sem tudunk róla, és szinte semmi segítséget sem kapunk gyógyítására. Olyan ez, mintha egy szigeten mindenki beteg lenne ugyanazzal a betegséggel, de mivel soha nem látnak egészséges embert, ezért nem is tudnak róla, hogy betegek, hanem betegségüket vélik normalitásnak és egészségnek.

Ez a szorongás gyermekkorunktól életünk végéig elkísér bennünket, és ezért alapszorongásnak, vagy életszorongásnak nevezzük. Hamvas Béla ugyanezt az emberi lét "rongáltságának" nevezte, megkülönböztetve a szorongástól mentes, "intakt" léttől, amivel a modern ember manapság nem találkozik.

Az életszorongás fontos jellemzője, hogy életünk nagy részében nem vesszük észre, mert annyira hozzászoktunk állandó jelenlétéhez lelkünkben, és így azt sem vesszük észre, amikor gondolkozásunkban, érzéseinkben, szavainkban és cselekedeteinkben a szorongás mozgat bennünket. Sőt, általában az a jellemző, hogy minél inkább a szorongásos kényszer hatására cselekszünk, mintegy drótokon rángatott marionettfigura, vagy mintha valami furcsa "lélek" szállt volna meg minket, ugyanakkor annál inkább "önállónak", "őszintének" "szabadnak" érezzük magunkat, az ebből fakadó szörnyű tetteinket és szavainkat pedig "jogosnak", "igazságosnak", "ésszerűnek" vagy "az egyetlen helyes megoldásnak". Pedig mi sem áll távolabb az igazságtól.

Az is fontos jellemzője az életszorongásnak, hogy míg a saját szorongásunkat nem látjuk, nem ismerjük el, és a belőle fakadó szavainkat és tetteinket folyton igazoljuk magunk és mások előtt, addig mások szorongásból fakadó megnyilvánulásait észrevesszük, és felrójuk nekik. Röviden: úgy érezzük, mindig a másik a hibás, és sosem mi. Másoknak lehetnek szorongásik, de nekünk nem. Másoknak kéne megváltozniuk, nem nekünk. Legalábbis így érezzük. És éppen a bennünk rejtőző szorongás érezteti így velünk.

Rosszabbítja a helyzetet, hogy vannak olyan szorongásos megnyilvánulások is, amelyeket társadalmi környezetünk nemhogy nem tart egészségtelennek, hanem egyenesen jónak, erényesnek és dicséretesnek tartják azokat, esetleg már a gyermekeknek is megtanítják őket, az ezeket betegesen megnyilvánító emberekre pedig követendő példaként tekintenek. Szorongásaink felismerése és elismerése ezért mindig együtt jár társadalmi környezetünk ijesztő állapotának felismerésével.

Milyen szorongásból fakadó megnyilvánulásaink vannak? Néhány példa: idegesség, ingerlékenység, önsajnálat, folytonos panaszkodás, szitkozódás, sértődöttség, irigység, féltékenység, erőszakosság, hiúság, beképzeltség, magamutogatás, vagy éppen kisebbrendűségi érzés, gyanakvás és gyanúsítgatás, mások elleni áskálódás, kíváncsiskodás mások élete után, pletykálkodás, érzelmi zsarolás, hanyagság, makacsság, fösvénység, kicsinyesség, és a többi "emberi gyengeségnek" nevezett hiba, bűn és egyéb megnyilvánulás, melyek éppen hogy emberségünktől fosztanak meg bennünket megmérgezve életünket és kapcsolatainkat.

És annyira hozzászoktunk már ezekhez, hogy mindezt a normális emberi élet velejárójának tekintjük. Pedig az a nem normális állapot, hogy így kell élnünk. Nem kellene így élnünk. Senki sem kényszerít minket, hogy ilyenekké váljunk. Mi tettük ezt saját magunkkal. Minden fönt említett megnyilvánulás hazug, és hazugságból fakad. És amikor mi vagyunk ilyenek, hazudunk, és az első, akit becsapunk, az mi magunk vagyunk. Ezért az életszorongás egyúttal: élethazugság.

Ha viszont ez a sok szenny belőlünk jön föl, akkor a gyógyulás és az ezektől való megszabadulás is rajtunk múlik. És a gyógyuláshoz vezető első lépés a betegség elismerése. Ha el tudjuk különíteni magunkat szorongásunktól, és az abból fakadó megnyilvánulásoktól, ami azt jelenti, hogy érezzük az alantas késztetéseket, de nem engedünk utat nekik, hanem mintegy objektíven tudomásul vesszük mindezt és amennyire csak tudunk, nyugodtak maradunk, akkor, abban a percben szabadok vagyunk a szorongástól. A szokásosnál magasabb rendű állapotban vagyunk. Szabadok vagyunk, tudatosak, és ekkor vagyunk csak képesek szeretni.

Az életszorongást nem tudjuk legyőzni, kiirtani, megszüntetni és megsemmisíteni. Ha görcsösen küzdeni akarunk ellene, azzal valószínűleg csak megerősítjük, mert figyelmünkkel tápláljuk azt. A gyógyulást az jelenti, hogy tudatában vagyunk szorongásos késztetéseinknek, de nem fejezzük ki azokat, nem adunk utat nekik. És ekkor új lehetőségek nyílnak meg belső fejlődésünk előtt. De ezt elsősorban nem másoktól kell elvárnunk, hanem saját magunkkal kell kezdenünk, és nekünk kell megtapasztalnunk, mi a szorongás, és mit jelent a szorongástól való szabadság.

A következőkben az alapvető szorongások fajtáiról lesz szó, segítségként ezek felismeréséhez és saját magunkban való azonosításukhoz. Ezzel egyúttal egy olyan tipológiát is be fogunk mutatni, ami az embereket szorongástípusok szerint csoportosítja.