A depresszív szorongásos típus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az az ember, akinek domináns szorongása depresszív jellegű, leginkább attól fél, hogy valakit, akit ő szeret, el kell veszítenie. Márpedig, mivel az életben minden növekedés a korábbi állapot elveszítésével és szeretetkapcsolataink korábban megélt formájának megszűnésével jár, ezért a depresszív szorongásos személy voltaképpen saját növekedésétől, az ön-magává válástól fél, úgy érezve, hogy ha egy új élethelyzettel egyedül kell majd megbirkóznia, akkor ő védtelen, kiszolgáltatott, magára hagyott lesz és el fog veszni. A depresszív személy ettől a szorongástól úgy menekül, hogy a szeretett személytől függővé teszi magát, vagy a másikat próbálja magához láncolni szeretetével. A depresszív szorongás két alapszituációja a gyermek, aki nem akar felnőni, és ezért fél édesanyját elengedni, illetve az anya, aki gyermekét nem akarja elengedni, nem akarja, hogy gyermeke felnőjön.

Az életünk során elkerülhetetlenül újra és újra át kell mennünk elszakadás-élményeken. Már amikor megszülettünk erre a világra, ki kellett szakadnunk az anyaméh biztonságából egy idegen, ismeretlen világba. Aztán gondolhatunk arra, amikor a gyermekét az édesanyja először hagyja ott az óvodában vagy az iskolában, vagy később a családi fészek elhagyására, ami a felnőtté válás velejárója. Felnőttként pedig újból át kell élni ezeket az elszakadásokat, de immár szülői oldalról. Ezeknek és még más elengedési-elszakadási élményeknek közös jellemzője, hogy egy kötelék, a szeretet és bizalom egy korábbi formája végérvényesen eloldódik, elszakad, megszűnik. Ám ugyanolyan lényeges és jellemző, hogy a két személy újból egymásra talál, csak más módon; új fajta köteléket létesítenek egymás között, olyat, amilyen korábban nem létezett közöttük.

Például az anya elveszíti gyermekét mint gyermeket, de visszakapja őt felnőttként, újfajta kapcsolatra lépve vele. Ez az új kapcsolat mindig lényegileg különbözik az előzőtől, és ha az elválás folyamata megfelelően megy végbe, akkor az újonnan kialakuló kapcsolat magasabb rendű lesz, mint a korábbi. Maga a kapcsolat nem szűnik meg, csak a korábbi formája tűnik el, hogy átadja helyét egy új formának. Ha viszont a szükséges elengedés nem történik meg, a továbbra is fennálló kapcsolati forma idejétmúlttá, mindkét fél számára lelkileg mérgezővé válik. A depresszív szorongás lényege az a félelem, hogy egy szeretetkapcsolat korábbi formájának megszűnésével maga a kapcsolat is véget fog érni. Mindez nem csupán az anya-gyermek viszonyra érvényes, hanem a szerelmi kapcsolatokra és házasságokra is.

Noli me tangere ("Ne érints engem!") - Tiziano festménye

Itt meg kell különböztetnünk a szeretet két látszólag hasonló, motivációjában azonban eltérő fajtáját. Az első fajta, ami egyedül lenne méltó a "szeretet" elnevezésre, a másik fél, a szeretett személy növekedését akarja, leginkább azt szeretné, hogy a másik önmaga legyen. Aki így szeret, az, bár jelentős boldogságérzetet kaphat vissza a másikra fordított figyelméből, de a másikat mégsem pusztán azért szereti, mert az boldogságot jelent számára, hanem önmagáért. Ezért legjobban arra vágyik, hogy hogy a másik azzá váljon, akivé válnia kell, és ehhez akarja ő szeretetével a másikat hozzásegíteni. A depresszív szorongásból, vagyis az elvesztési félelemből fakadó "szeretet" nem ilyen. Valójában nem is szeretet, hanem szeretetnek álcázott önzés. Igazából nem a másikat szereti, hanem azt a boldogságot és biztonságérzetet, amit a másikkal való kapcsolatából visszakap. Nem a másik személybe szerelmes, hanem saját érzelmeibe.

A depresszív módon szerető személy ténylegesen hatalmas áldozatokra képes a másikért: elhalmozza a másikat gondoskodásával, vagy éppen teljesen kiszolgáltatja és aláveti magát neki. Emögött azonban attól való félelme motiválja, hogy a szeretett személy nehogy elhagyja őt. A másik elengedése, hogy a saját útját járja - még akkor is, ha minden ésszerű érv amellett szól, hogy a másik visszatérne hozzá, és nem hagyná el őt -, akkora áldozatot jelentene számára, amit úgy érez, nem tud meghozni. Így paradox módon a depresszíven szerető személy minden áldozatot képes meghozni azért, csakhogy egyetlen áldozatot ne kelljen meghoznia: a másik elengedését és boldogsága jelenlegi formájának feláldozását.

A depresszív személy kijelentéseiben ott bujkál a rejtett szó: "én" - és ezen az "én"-en van az igazi hangsúly, akkor is, ha a depresszív személy minden erejével azt akarja bizonyítani, hogy élete a másik körül forog. Néhány példa: Ne hagyj el engem! Ki szeret még téged úgy, mint én? Ki szeret téged a legjobban? (Úgyse mered azt mondani, hogy nem én.) Ha szeretsz, akkor... (és itt jön a szeretet feltétele, ami burkolt fenyegetés a szeretet visszavonására); Miért vagy ilyen hozzám? Kérlek, tedd meg ezt nekem! (Hogy nem mondasz ellent.) Kérlek, ne tedd ezt velem! Ne légy ilyen! (Mert nekem így nem felelsz meg.) Mi lenne veled nélkülem? - vagy fordítva, ami lényegében ugyanaz: Mi lenne velem nélküled? Ha elmész, akkor... (szomorú leszek, végem lesz, megölöm magam, stb.); Majd megtudod, ha én nem leszek! Látszik, hogy ezt is ő csinálta neked. (Mert ugye csak én tudom, mi a jó neked, más nem.) Akkor is szeretsz, ha...? (és itt jön az elvesztési szorongás aktuális félelme).

Ha a depresszív személynek felrójuk, hogy motivációja önző, valószínűleg hevesen tiltakozni fog, és bizonygatni fogja, hogy semmi mást nem szeretne jobban, mint a másikat boldoggá tenni. És ő tényleg nem érzi magát önzőnek, mert önzése tudattalan. A depresszív személy, ahogyan tagadja és tudattalanná teszi önző boldogságvágyát, ugyanúgy tagadja és tudattalanná teszi agresszióját is. Számára az agresszivitás rémisztőnek tűnhet, mert ez ellentétes lenne azzal az önmagáról alkotott képpel, hogy ő egy mindenestül szerető és szeretetre méltó lény. Depresszív szorongásos személyek alapvetően háromféle módon próbálják agressziójukat "kezelni": teljesen leválasztják magukat az agresszióról és másokra próbálják átruházni azt; vagy érzelmi zsarolásba kezdenek; vagy önutálatban és irigységben élik ki azt.

Az önfeladás útját választók úgy érzik, hogy ha igazán határozottan akarnának valamit a másiktól, azzal máris veszélyeztetnék kapcsolatukat. Ezért inkább azt fejezik ki, hogy ők a maguk számára nem is kívánnak semmi különöset, és leginkább a másik kívánságait szeretnék teljesíteni. Ezzel viszont partnerüket vagy környezetüket szinte provokálják, hogy legyenek agresszívak és érzéketlenek hozzájuk, mert velük ezt meg lehet tenni. Fritz Riemann szerint:

"A depresszív személynek az elérendő harmónia és a zavartalan közelség érdekében 'jónak' kell lennie, és ezért mindenféle altruista erkölcs elérésére törekszik, amilyenek a szerénység, a lemondás, a békülékenység, az önzetlenség, az együttérzés és a részvét, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ezek nála minden fokot elérhetnek: a túlzásba vitt szerénységet, ami saját maga számára nem igényel semmit; a túlzott alkalmazkodást és alárendeltséget, egészen önmaga feladásáig, extrém esetben egy mazochisztikus, rabszolgára valló magatartásmódig. Mindez közös nevezőre hozható: a saját vágyak feladása, a saját létről való lemondás útján megszüntetni az elvesztés, a magány szorongását, és kibújni az emiatt félelmetesnek rémlő önálló személyiséggé válás alól.

Itt sor kerülhet egy veszélyes önámításra: miközben az illető az elvesztés szorongása miatt ebből a viselkedésmódjából ideológiát alkot, nem csupán motivációját rejti el önmaga elől, hanem még morálisan is azok fölött állónak tekinti magát, akik kevésbé szerények, kevésbé békülékenyek stb. Így voltaképpen a szükségből erényt kovácsol, és úgy hiszi, odaad és feláldoz valamit, amit pedig még egyáltalán nem fejlesztett ki, amivel tehát nem is rendelkezik: az én-jét."

(A szorongás alapformái, 79. o.)

A túlzott önfeladás következtében a depresszív személy olyan javakat, élvezeteket, pihenést, elismerést is megtagad magától, amihez pedig természetes módon minden joga meglenne. Az elfojtott kívánságok viszont megmaradnak, és kerülő úton követelik helyüket: túlzásba vitt evésben, édességfogyasztásban, lopási kényszerben, vagy szomatizálódva súlyos betegségek formájában, amelyek miatt a depresszív személy már kénytelen lesz "megengedni magának" azt, hogy pihenjen, és hogy mások szolgálják ki őt.

A zsaroló "szeretet" megnyilvánulásaira már föntebb hoztunk példákat. Ebben az esetben a depresszív személy a domináns pozíciót tölti be, és azt érezteti a másikkal - aki lehet akár gyermek, akár szülő, akár a szerelme vagy a házastársa - hogy szeretetével lekötelezi a másikat, mert "ha szereti" őt, akkor nem mondhat neki ellent, akkor teljesítenie kell a kívánságait, és legfőképpen, nem hagyhatja el őt. Hogy mi számít "elhagyásnak", abban az érzelmi zsarolóknak nagyon alacsony a tűréshatáruk. A másik részéről az eltávolodás legkisebb kísérletére is fenyegetésekkel, vádaskodással vagy féltékenységgel reagálnak, és mindenképpen a lelkiismeret-furdalást szeretnék fölébreszteni és ébren tartani a másikban. Hogy az ő részükről mennyire lelkiismeretlen ez az eljárás, arra teljesen vakok. Az érzelmi zsaroló kapcsolatokat nevezhetnénk "lágy erőszaknak", vagy "a szeretet diktatúrájának" is.

"Ahogy én ölellek, nem ölel úgy senki..."

Az agresszió kiélésének harmadik fajtája az, ha agressziójukat saját maguk ellen fordítják, önutálat, önmegvetés, öngyűlölet formájában - ami váltakozhat a társuk iránti megvetés érzéseivel, ami miatt aztán még inkább elítélik saját magukat. Sötét irigységet érezhetnek azok iránt, akik szerintük náluk boldogabbak, és bosszúállási, sőt öngyilkossági fantáziákban kereshetnek "vigasztalást". ("Ott fogsz majd sírni, hol senki se lát..." "Majd fogtok ti még sírni utánam, de akkor már késő lesz...")

Riemann szerint még egy olcsó módja van a depresszív szorongásos agresszió kiélésének:

"Hasonlóképpen tudattalanok maradnak az agressziók a depresszív agresszió talán leggyakoribb formájában: a panaszkodásban, sopánkodásban, lamentálásban. A depresszívek nincsenek tudatában, hogy ezek felőrlően hathatnak a partnerre. Jajveszékelnek, hogy nekik minden túl sok, hogy az emberek olyan gonoszak, annyira kíméletlenek; arckifejezésükkel hangtalanul vádolnak, és a másikban számos módon keltenek bűntudatot, úgyhogy az egyre nagyobb tapintatot és együttérzést kénytelen tanúsítani, amikor velük érintkezik."

(A szorongás alapformái, 90-91. o.)

Merre van a kiút a depresszív szorongás fülledt öleléséből? Lehet, hogy valaki depresszív társától szeretne némi távolságba kerülni, és végre "friss levegőhöz jutni", de előfordul, hogy valaki maga is depresszív szorongásos, és ezt képes fölismerni és belátni. A szabadulás iránya mindenképpen ez: elszakadás, függetlenedés, egyéniséggé válás, a jogos igények érvényesítése és bátorság fejlődésünk következő lépésének megtételére. Mindenképpen jó, ha segítséget kérünk valakitől, aki érzelmi problémáinkat némi objektív józan ész használatával új megvilágításba tudja helyezni. Mind az önfeladó és mazochisztikus hajlamú depresszívnek, mind a zsaroló érzelmi kapcsolatban fuldoklónak erre az üzenetre van szüksége: "Élj! Jogod van élni! Te jó vagy, és szeretetre méltó vagy így is, ahogy vagy! Ne félj attól, amire igazán vágysz, hanem indulj és tegyél egy lépést az igazi vágyaid felé!"

A depresszívek erényeiről Fritz Riemann ezeket mondja:

"A még egészségesnek mondható depresszívet a beleérzés jellemzi, és a készség, hogy embertársa felé forduljon, őt 'elfogadja'. Gondoskodó, segítőkész és megértő magatartásformák jellemzik. Tud megbocsátani, türelmesen várni és a dolgokat érni hagyni, és önzése csak kevéssé kifejezett. Csügg érzelmi kapcsolatain; szükségleteiben inkább egyszerű és igénytelen, ha szükséges lemondania valamiről, könnyű szívvel teszi. Az életet többnyire nehéznek találja, de ellensúlyként humort tud kifejleszteni. Gyakran mélységesen jámbor lesz, nem okvetlenül vallási értelemben, inkább az életnek kijáró jámborságként, amely tud az emberek függőségeiről és veszélyeztetettségéről, és az életre mégis igent mond és szereti azt. Fő erényei a kitartás és a tűrni tudás. Depresszív embereknek melegen ajánlhatók Spitteler szavai a Prometheus és Epimetheus című művéből: 'Szemérmesen emlékezni a saját értékre' - ők inkább véka alá rejtik tudásukat, úgy kell őket "felfedezni". Gyakran olyanok, mint a csendes, de mély vizek. Kedélyesség, érzelmi mélység és melegség képezik legszebb tulajdonságaikat. Mélyen hálásak azért, amijük van, ami sikerül nekik, s mindezt nem annyira saját maguknak és képességeiknek tudják be, mint inkább ajándéknak és kegynek érzik, az alázatot a szó valódi értelmében élve."

(A szorongás alapformái, 132-133. o.)

A depresszív szorongásról többet lehet olvasni ebben a könyvben: Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér Kiadó, 74-133. o.

A szkizoid szorongásos típus Fritz Riemann tipológiája szerint

Az az ember, akinek domináns szorongása szkizoid jellegű, leginkább attól fél, hogy önmagát valaki másnak feltétel nélkül odaadja. Azt az ön-odaadást, amit egy szeretetkapcsolat igényel, a szkizoid személy ön-elveszítésként éli meg. Ezért olyan emberi kapcsolatok, amelyek mások számára természetesek és nélkülözhetetlenek, a szkizoid személy számára fenyegetőnek és túlságosan megterhelőnek érződnek. Olyan, mintha attól félne, hogy ha "a kisujját nyújtja valakinek, az majd az egész karját is akarja", ezért aztán legszívesebben a kisujját se nyújtaná oda senkinek.

A szkizoid személy tehát fél a szeretettől. Egy szerető személy ölelését és gondoskodását ő bilincsként és megkötözésként éli meg, amivel gyakran megriasztja és elbizonytalanítja még a hozzá közel állókat is. Szkizoid gyermekeknél előfordul, hogy édesanyjuk érintésétől megriadnak, vagy az anyai ölelést visszataszítónak érzik, ami az anya számára elég ijesztő lehet. (A serdülőkori elszakadásvágy más típusoknál is hasonló lehet, a szkizoid személynél azonban ez a vágy már korai gyermekkorban jelentkezik, és egész életében erős marad.) Kapcsolataikban rendszeresen előfordul, hogy azzal, akivel még az egyik nap boldog és közvetlen módon érintkezett, a másik nap már zárkózottan, elutasítóan vagy gorombán viselkedik. Barátaik és szeretteik úgy érezhetik, hogy a szkizoid személy rendszeresen úgy viselkedik velük, mintha ők nem is léteznének, vagy mintha még soha nem találkoztak volna.

Nem mintha egy szkizoid nem lenne képes szeretni másokat, vagy nem lenne képes emberi kapcsolatokra. Csak ő annyira félti függetlenségét, hogy annak megőrzése még a kapcsolatainál is fontosabb számára. Úgy közeledik másokhoz, hogy közben nem akarja teljesen odaadni magát, és a másikat is "biztonságos távolságban" szeretné tartani magától. Az ő számára az ideális szeretetkapcsolat nem szétválaszthatatlan kapcsot jelent, hanem sokkal inkább független személyek kölcsönös szövetségét. Vagyis a szkizoid személy a saját függetlenségigényét és önállóságát szeretné partnerétől is elvárni. Az ideális szkizoid kapcsolatot hasonlítani lehetne egy kettőscsillag- vagy többszörös csillagrendszerhez, amelyben egyszerre több középpont, több csillag kering egymás körül, kötődve egymáshoz, de mindig távolságot tartva.

A szkizoid személynek nagyon is fontos lehet a kötődés, a valahová tartozás érzése, ezt az igényét azonban rendszerint közvetett módon próbálja kielégíteni: olyan csoportokban érzi jól magát, ahová valamilyen személytelen érdeklődési kör, közös tudás vagy tevékenység révén tartozhat. Nem szeret magáról beszélni, vagy magát mások előtt feltárni, inkább olyanokkal szeret együtt lenni, akik ugyanazért lelkesednek, ami őt is érdekli. Vagyis leginkább úgy lehet hozzá közel kerülni, ha érdeklődést tanúsítunk szakterülete iránt. Ekkor a szkizoid személy akár egészen meglepő módon nyílttá, kedvessé és beszédessé válhat.

A szkizoid személy részéről az szokott a szeretet jele lenni, ha valakivel elkezdi megosztani érdeklődési körének tartalmát. Ez olyan, mintha megnyitná az ajtót, és beengedné a másik személyt rejtett "belső szentélyébe". Ekkor lehet, hogy olyasmit is megmutat az életéből, amit mindenki előtt titkolt. Szkizoid személyek meglephetnek másokat azzal, hogy évekig lehetnek kapcsolatban valakivel, míg egyszer csak fény derül valamilyen eddig rejtett képességükre, tudásukra, gyűjteményükre vagy más "titokra" az életükben. Ezek olyan képességek is lehetnek, amelyekre más büszke lenne, vagy egy egész karriert építene rá, a szkizoid személy viszont csak magának őrizte meg eddig.

A szkizoid szorongásnak mindig van egy hangsúlyos agresszív oldala. Ez az agresszivitás megnyilvánulhat passzív módon, a másoktól és a világtól való elkülönülésben, de rendszeresen kitörhet nyers indulatosság formájában is. A szkizoid személyek érzelmi oldala alulfejlett, ami azt jelenti, hogy érzelmi megnyilvánulásaik skáláján gyakran hiányoznak a "középhangok": érzelmi melegségből hirtelen váltanak át a rideg elutasításba. Ugyanez érvényes náluk az agresszióra: náluk az agresszió valami archaikus, önálló életet élő entitás, és ezt, mint valami vadállatot, néha "ráeresztik" környezetükre. Ebben is, mint érzelmeik terén, hiányzik náluk a megfelelő mérték érzése. Ők viszont agressziójukat általában megfelelő mértékűnek érzik, és általában nincsenek tudatában annak, hogy viselkedésükkel mennyire riasztóan tudnak hatni másokra. Ugyanakkor náluk az agresszió különös módon lehet a kapcsolattartás egyik módja is, mivel könnyebb nekik agresszívnak lenniük, mint érzelmeiket kifejezni.

Szkizoid személyek nagyon magabiztosak lehetnek azokon a területeken, amelyekhez értenek, mivel elsősorban innen merítik önértékelésüket; ugyanakkor érzelmi téren teljesen bizonytalanok és visszamaradottak lehetnek. Ez megmutatkozhat abban, hogy teljesen hétköznapi emberi kapcsolatok félelemmel és bizonytalansággal töltik el őket, de megjelenhet úgy is, mint az érzelmeiket kimutató emberek iránti cinizmus, gúny és megvetés, vagy mások érzéseinek hideg logikával való "elintézése". A szkizoid szorongás mélyén azonban mélyen emberi szeretetvágy rejtőzik, ám ennek kimutatását ők sebezhetőségnek, kiszolgáltatottságnak vagy gyengeségnek élnék meg, ezért igyekeznek rideg, megközelíthetetlennek tűnő személyiségstruktúrával körbevenni ezt az érzelmi gyenge pontjukat. Fritz Riemann egy szkizoid páciense álmát idézi, amely döbbenetes erővel ábrázolja szorongásának lényegét:

Egy óriási homoksivatagban van egy erődítmény, betonfalakkal, bennük kevés és kicsiny nézőkékkel; az erődítmény fel van szerelve nehézfegyverzettel és évekig elegendő élelmiszerrel. Én vagyok az egyetlen lakója.

A szkizoid személyek érzelmi gyengeségüket valamilyen más területen való erősséggel kompenzálják. Ezzel kapcsolatban ismét Riemannt idézem:

A szkizoid személyek abszolút bizalmatlanságukból és biztonságuk mélységes hiányából eredően, ami egyrészt elsődleges oka, másrészt következménye is az emberekhez fűződő laza kapcsolatuknak, most már különösen erőteljesen fogják kifejleszteni azokat a funkcióikat és képességeiket, amelyektől azt remélik, hogy hozzásegítik őket a világban való jobb orientálódáshoz; így az érzékszervek útján történő észlelést, a megismerni képes intellektust, a tudatot és az ésszerűséget. Minthogy ezeket az embereket minden, ami emocionális, ami érzelmi töltetű, elbizonytalanítja, érzelmektől független, "tiszta" megismerésre törekszenek, ami olyan eredményeket ígér nekik, amelyekre nyugodtan hagyatkozhatnak. Már ebből is sejthetjük, hogy a szkizoid személyek mindenekelőtt az egzakt tudományok felé fordulnak, amelyek - ők úgy vélik - közvetítik számukra ezt a biztonságot és a szubjektív megéléstől való függetlenséget.

A szkizoid emberek pozitív oldalai mindenekelőtt a szuverén önállóságban és függetlenségben, az önmagukra, az egyén autonómiájára irányuló bátorságban mutatkoznak meg. Éles megfigyelőképesség, indulatmentes, hűvös tárgyilagosság, tények kritikus megvesztegethetetlen szemügyre vétele, a bátorság a dolgokat olyannak látni, amilyenek, enyhítő vagy megszépítő köntörfalazások nélkül - ezek adják erejüket. A legkevésbé sem korlátozza őket bármilyen hagyomány és dogmák, és nem hajlandók a legcsekélyebb függőséget sem vállalni, és csak akkor fognak bele valamibe, ha előbb megvizsgálták és átgondolták. Mentesek az érzelgősségtől, gyűlölnek minden túlzást, minden zavarosságot és túláradást. Meggyőződésüket világosan és megalkuvás nélkül képviselik, és mindenről megvan a saját önálló véleményük. Többnyire van ironikus-szatirikus vénájuk és mások gyöngéire éles tekintetük; ezért nehéz őket megtéveszteni. Az emberekkel való kapcsolatukban gyakran kényelmetlenek mások számára, mert kevés készéget tanúsítanak arra, hogy a valótlanságot és a felszínességet érvényesülni engedjék. Hisznek képességeikben, és messzemenően képesek illúziók nélkül élni; szeretnének úrrá lenni a sorson, a végzet számukra olyan valami, amit le kell győzni - az ember a maga sorsának formálója.

A szkizoid személy szempontjából az a legfontosabb, hogy önmegőrzésre és autarkiára törekvése ellenpólusát, az odaadás oldalát ne hanyagolja el, hanem olyan mértékben integrálja a teljessé formálásba, hogy az egyoldalú és túlértékel "önmaga körül forgás" ne váljon abszolúttá, és ne kergesse őt beteges elszigeteltségbe. "Nem jó az embernek egyedül lenni"; a kapcsolatok nélküli ember túl könnyen válik embertelenné.

A szkizoid szorongástípusról hosszabb leírást lehet olvasni Fitz Riemann: A szorongás alapformái című könyvében (Háttér kiadó):

A szorongás négy alapformája Fritz Riemann szerint

Fritz Riemann (1905-1979) német pszichológus és pszichoanalitikus, a müncheni Pszichológiai és Pszichoanalitikus Kutatóintézet alapító tagja volt. Legismertebb könyve a Szorongás alapformái, amelyben egy szorongásos típusokon alapuló tipológiai rendszert ír le. Alaptétele az, hogy minden embernek négy alapvető szükséglete van, amelyek két ellentétpárra oszthatóak. Mindegyik szükséglet magával hozza a rá jellemző félelmet és szorongást.

Az első szükséglet-pár az egyéniséggé válás szükséglete szemben a másokhoz való odatartozás szükségletével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a szeretettől és az elköteleződéstől, valamint félelem a magányosságtól és az önmegvalósítástól. A második pár az állandóság szükséglete szemben a változás szükségével; az ebből fakadó félelmek pedig: félelem a bizonytalanságtól és a változástól, valamint félelem a megkötöttségtől és az állandóságtól.

Karikatúra: a négyféle szükséglet a rájuk jellemző viselkedésformákkal

Riemann hangsúlyozta, hogy különböző mértékben mindenki megtapasztalja ezeket a félelmeket, egyikük viszont annyira dominánssá válik a személyiségben, hogy a többit elhomályosítja, és ez a dominánssá váló félelem a szorongás. A szeretettől való félelem a szkizoid szorongást okozza, a magányosságtól való félelem a depresszív szorongást, a változástól való félelem a kényszeres szorongást, az állandóságtól való félelem pedig a hiszteroid szorongást váltja ki.

A négy szorongástípus karikatúrája

A következőkben könyvének bevezetőjéből fogok idézni (A szorongás természetéről és az élet antinómiáiról; Fritz Riemann: A szorongás alapformái, Háttér kiadó, 7-23.):

...


Szorongás mindig ott lép föl, ahol olyan szituációban találjuk magunkat, amivel szemben nem, vagy még nem álljuk meg a helyünket. Minden fejlődés, minden, az éréshez vezető lépés szorongással van összekötve, hiszen az vezet át minket valami újba, addig nem tudottba, nem ismertbe, olyan belső vagy külső szituációkba, amelyeket még nem éltünk át, és amelyekben még nem szereztünk tapasztalatokat. Minden új, ismeretlen, először megteendő vagy megélendő dolog magában rejti a kaland élvezetét és a kockázat örömét - és a szorongást is. Minthogy életünk mindig valami újba, járatlanba és meg nem tapasztaltba vezet, a szorongás folytonos útitársunk. Leginkább fejlődésünk különösen fontos helyein lép be tudatunkba, olyankor, amikor régi, jól ismert pályákat kell elhagynunk, olyankor, amikor új feladatokkal kell megbirkóznunk, vagy változásokkal kell számolnunk. A fejlődésnek, felnőtté válásnak és érésnek tehát nyilvánvalóan sok baja van a szorongás leküzdésével, és minden életkornak megvannak a maga megfelelő érési lépései a hozzájuk tartozó szorongásokkal, amelyeken úrrá kell lennünk, ha azt akarjuk, hogy a megteendő lépés sikeres legyen.

Ilyenképpen vannak teljesen normális, életkornak és fejlődésnek megfelelő szorongások, amelyeket az egészséges ember elvisel, és amelyeken túllép, amelyeknek a leküzdése fontos a továbbfejlődése szempontjából. Gondoljunk csak a gyermek első önálló lépéseire, amikor először kell elengednie anyja kezét, és az egyedül való járástól, a szabad térségben magára hagyottságtól való félelmére, amit muszáj legyőznie. Vagy gondoljunk az életünkben adódó nagy cezúrákra: vegyük az iskolába járás kezdetét, amikor a gyermeknek a családból bele kell nőnie egy új, egyelőre idegen közösségbe úgy, hogy ott meg is állja a helyét. Vegyük a pubertást és az erotikus vágy, a szexuális kihívás közepette lezajló első találkozásokat a másik nemmel, vagy gondoljunk a pályakezdésre, a saját család megalapítására, az anyaságra és végül az öregedésre és a halállal való találkozásra - valamely kezdethez vagy egy első ízben megvalósuló tapasztalatszerzéshez mindig kapcsolódik szorongás is.

Ezeken a szorongásokon kívül van egész sor egyéni szorongás is, amelyek a fentiek ismeretében nem tipikusak bizonyos határhelyzetekre, s amelyeket másoknál gyakran azért nem tudunk megérteni, mert számunkra nem ismerősek. Így valakinél a magányosság válthat ki súlyos szorongást, egy másiknál az embertömeg, a harmadik akkor kap szorongásrohamokat, ha hídon vagy szabad téren kell átmennie, egy negyedik képtelen zárt helyiségben tartózkodni, megint egy másik jámbor állatoktól, bogaraktól, pókoktól, egerektől stb. fél.

Bármilyen sokrétű is ezek szerint a szorongás a különböző embereknél - gyakorlatilag nincs semmi, ami ne gerjeszthetne szorongást -, mégis, jobban megnézve, mindig csak bizonyos meghatározott szorongások változataival találkozunk. Ezeket én "a szorongás alapformái"-nak nevezném, és ennek megfelelően írnám le őket. Minden egyáltalán lehetséges szorongás szorosan kötődik ezekhez az alapformákhoz: vagy szélsőséges variációik és torz formáik, vagy pedig más objektumokra történt átcsúsztatásaik. Hajlamosak vagyunk ugyanis arra, hogy feldolgozatlan, nem leküzdött szorongásainkat ártatlan pótobjektumokra tapasszuk, olyanokra, amelyek könnyebben kikerülhetők, mint a szorongás voltaképpeni kiváltói, amelyek elől nem tudunk kitérni.

[...] Négy olyan alapvető posztulátumnak vagyunk kitéve, amelyeket egymásnak ellentmondó, de egyszersmind egymást kiegészítő törekvésekként magunkban megtalálunk. Ezek változó formában húzódnak végig egész életünkön, és mindig újabb és újabb módon igényelnek tőlünk választ.

Az első posztulátum az, hogy egyszeri individuummá legyünk, igent mondva önálló voltunkra, és másoktól elhatárolódva; hogy felcserélhetetlen személyiséggé legyünk, nem pedig felcserélhető tömegemberré. Ezzel azonban előttünk áll minden olyan szorongás, amely akkor fenyeget, ha magunkat megkülönböztetjük másoktól, s ezáltal kiesünk az "odatartozás", a közösség biztonságából, amit a magányosság és elszigeteltség idézne elő. A tágas tartomány ellenére, amelyben fajtához, családhoz és néphez való tartozásunk, életkorunk és nemünk, vallásunk és foglalkozásunk stb. révén bizonyos csoportok része vagyunk, amelyekkel rokonnak, meghitt kapcsolatban lévőnek, egyúttal mégis individuumnak és így valami egyszerinek, legfőképpen más emberektől különbözőnek érezzük magunkat. [...] Minél inkább megkülönböztetjük magunkat másoktól, annál magányosabbak leszünk, s ilyenképpen ki vagyunk téve a bizonytalanságnak, a meg nem értettségnek, az elutasítottságnak és bizonyos körülmények között annak, hogy harcot hirdetnek ellenünk. Másrészt azonban, ha nem kockáztatjuk meg, hogy önálló egyeddé váljunk, akkor túlságosan megrekedünk a kollektívban, a tipikusban, és valami döntő jelentőségűvel adósa maradunk emberi méltóságunknak.

A depresszív életérzés: szorongás az elhagyatottságtól

A második posztulátum az, hogy magunkat bizalommal megnyissuk a világ, az élet és embertársaink számára, hogy szót értsünk a nem-énnel, az idegennel, hogy csereviszonyba lépjünk a rajtunk kívül lévőkkel. Ezen az életben való - legtágabb értelemben vett - részvételt értjük. Ehhez azonban kapcsolódik a szorongás, az, hogy elveszítjük az énünket, függetlenségünket, hogy kiszolgáltatjuk magunkat, hogy ön-létünket nem élhetjük méltányosan, mert másoknak kell áldozatot hoznunk, és hogy megkívánt alkalmazkodás során önmagunkból túlságosan sokat fel kell adnunk. Ha ezt nem kockáztatjuk meg, elszigetelt, magányos lények maradunk, akiknek nincsen semmi kötődésünk, akik nem tartozunk valamihez, ami túlterjed rajtunk, végül védettség nélkül maradunk, és így nem fogjuk megismerni sem önmagunkat, sem a világot.

A szkizoid életérzés: szorongás a kapcsolódástól

A harmadik posztulátum az, hogy igyekezzünk a tartósságot, állandóságot elérni. Ezzel adva vannak mindazok a szorongások, amelyek a mulandóságot, függőségeinket, életünk irracionális kiszámíthatatlanságát érintő tudásunkkal kapcsolatosak: a szorongás az új kockázatától, a bizonytalanra való tervezéstől, attól, hogy átengedjük magunkat az élet örök folyamatának, ami soha meg nem áll, és bennünket is magával ragad és alakít. Mindig úgy élünk, mintha azt hinnénk, hogy korlátlan idővel rendelkezünk, mintha a végre elért állapot valami stabil volna, és ez az előttünk lebegő stabilitás és maradandóság, ez az illuzórikus öröklét lényeges impulzus, mely tevékenységre ösztökél bennünket.

A kényszeres életérzés: szorongás a változástól

Végül a negyedik posztulátum: ez abból áll, hogy mindig készen kell állnunk a változásra, hogy megszokott dolgainkat feladjuk, a hagyományokat és szokásainkat magunk mögött hagyjuk, a frissen elért valamitől újra meg újra elszakadjunk és elbúcsúzzunk, és mindent csak átmenetként éljünk meg. Ezzel együtt jár a szorongás, hogy a rendszabályok, előírások és törvények, a múlt és a megszokások ereje lekötöznek, fogva tartanak bennünket, lehetőségeink beszűkülnek, szabadságra törekvésünk korlátok közé szorul. Ha azonban a változásra, az új vállalására irányuló impulzust feladnánk, akkor unalmasan ismételgetve és erősen kapaszkodva a már meglévőbe, letapadnánk a megszokotthoz, s az idő és környező világunk lehagyna és elfelejtene minket.

A hiszteroid életérzés: szorongás a változatlanságtól

Ilyenformán a szorongásnak megismertük a négy alapformáját - ezeket itt még egyszer felsorolom:
1. Szorongás az ön-odaadástól, én-elvesztésként és függőségként megélve;
2. Szorongás az önmagává válástól, védtelenségként és függőségként megélve;
3. Szorongás a változástól, múlékonyságként és bizonytalanságként megélve;
4. Szorongás a szükségességtől, véglegességként és a szabadság elvesztéseként megélve.
Végső soron valamennyi szorongásfajta mindig ennek a négy alapszorongásnak a variánsa, és összefüggnek [a föntebb vázolt] a négy alapimpulzussal.

...

Fejlődésünk ára: a szorongás

A korábbi bejegyzésekben az ember alapvető kettős megosztottságáról volt szó, amit az esszencia és a perszóna különbségeként neveztünk meg. Esszenciánk az, akik és amilyenek születésünktől fogva vagyunk, perszónánk pedig mindaz a tudás és azok a szerepek, amit szüleinktől, az iskolából, társadalmi kapcsolatainkból és a médiából megtanultunk, illetve másokat utánozva és nekik megfelelni akarva magunkra vettünk. Szó volt arról is, hogy esszenciánk és perszónánk egymáshoz való viszonya ellentmondásos: a perszóna egyszerre megvéd bennünket, de ugyanakkor el is nyomja, gátolja és elfojtja esszenciánkat. Az esszencia és a perszóna különbségéből és a köztük lévő feszültségből pedig egy olyan valóság keletkezik, ami emberlétünk elválaszthatatlan velejárója és sötét árnyékként egész életünkön át végig kísér bennünket, ez pedig: a szorongás.

A szorongás tartós félelemérzést jelent valamilyen fenyegetéssel szemben. A szorongás önmagában nem rossz dolog, ha az, amitől szorongunk, tényleg valós fenyegetés. És az a normális, ha a fenyegetettség elmúltával a félelem és a szorongás is eltűnik. Az a fajta szorongás viszont, amiről itt szó van, nem ilyen, nem normális. Azért nem az, mert akkor is ott van bennünk, amikor nincs semmilyen valós fenyegetés sem. Olyan ez, mintha a szorongás önálló életre kelt volna, és folyamatosan szorongatni akarna bennünket, csakhogy, mivel nem vagyunk állandó veszélyhelyzetben, ezért lehetséges veszélyeket képzeltet el velünk. A szorongás szorongani akar, és ha éppen nem talál semmi valós fenyegetést, akkor kitalál magának valamit. Mi pedig elhisszük ezt neki, és azonosulunk szorongásunkkal. Tehát egy képzelt, valótlan fenyegetésre nagyon is valós szorongás, és ebből fakadóan értelmetlen cselekvések sorozata a válasz.

És itt nem csupán lelkileg sérült, beteg emberekről van szó. Ez az értelmetlen szorongás valamilyen formában mindenkit fogva tart. A lelki betegségben szenvedőknél az történik, hogy szorongásuk teljesen erőt vesz rajtuk, mintegy megadják magukat szorongásuknak, és az elnyeli őket. De a szorongás a lelkileg egészségesnek tekintett embereket is kínozza, csak ők úgy-ahogy egyensúlyozni tudnak a normalitás és szorongásuk között.

Vannak tehát átmeneti, indokolt szorongások, például a fogorvosnál, műtét előtt, vizsgahelyzetben vagy a szülés előtt álló anyának, és ezek normális estben a kiváltó helyzet elmúltával véget is érnek. Vannak aztán a lelki sérültek beteges szorongásai, amik igen nehézzé vagy teljesen lehetetlenné teszik számukra a normális életvitelt, és ők jó esetben gondozást kapnak lelki betegségükre. De amiről itt szó van, egy olyan fajta szorongás, ami szintén beteges, mindenkit érint, ám ugyanakkor szinte semmit sem tudunk róla, és szinte semmi segítséget sem kapunk gyógyítására. Olyan ez, mintha egy szigeten mindenki beteg lenne ugyanazzal a betegséggel, de mivel soha nem látnak egészséges embert, ezért nem is tudnak róla, hogy betegek, hanem betegségüket vélik normalitásnak és egészségnek.

Ez a szorongás gyermekkorunktól életünk végéig elkísér bennünket, és ezért alapszorongásnak, vagy életszorongásnak nevezzük. Hamvas Béla ugyanezt az emberi lét "rongáltságának" nevezte, megkülönböztetve a szorongástól mentes, "intakt" léttől, amivel a modern ember manapság nem találkozik.

Az életszorongás fontos jellemzője, hogy életünk nagy részében nem vesszük észre, mert annyira hozzászoktunk állandó jelenlétéhez lelkünkben, és így azt sem vesszük észre, amikor gondolkozásunkban, érzéseinkben, szavainkban és cselekedeteinkben a szorongás mozgat bennünket. Sőt, általában az a jellemző, hogy minél inkább a szorongásos kényszer hatására cselekszünk, mintegy drótokon rángatott marionettfigura, vagy mintha valami furcsa "lélek" szállt volna meg minket, ugyanakkor annál inkább "önállónak", "őszintének" "szabadnak" érezzük magunkat, az ebből fakadó szörnyű tetteinket és szavainkat pedig "jogosnak", "igazságosnak", "ésszerűnek" vagy "az egyetlen helyes megoldásnak". Pedig mi sem áll távolabb az igazságtól.

Az is fontos jellemzője az életszorongásnak, hogy míg a saját szorongásunkat nem látjuk, nem ismerjük el, és a belőle fakadó szavainkat és tetteinket folyton igazoljuk magunk és mások előtt, addig mások szorongásból fakadó megnyilvánulásait észrevesszük, és felrójuk nekik. Röviden: úgy érezzük, mindig a másik a hibás, és sosem mi. Másoknak lehetnek szorongásik, de nekünk nem. Másoknak kéne megváltozniuk, nem nekünk. Legalábbis így érezzük. És éppen a bennünk rejtőző szorongás érezteti így velünk.

Rosszabbítja a helyzetet, hogy vannak olyan szorongásos megnyilvánulások is, amelyeket társadalmi környezetünk nemhogy nem tart egészségtelennek, hanem egyenesen jónak, erényesnek és dicséretesnek tartják azokat, esetleg már a gyermekeknek is megtanítják őket, az ezeket betegesen megnyilvánító emberekre pedig követendő példaként tekintenek. Szorongásaink felismerése és elismerése ezért mindig együtt jár társadalmi környezetünk ijesztő állapotának felismerésével.

Milyen szorongásból fakadó megnyilvánulásaink vannak? Néhány példa: idegesség, ingerlékenység, önsajnálat, folytonos panaszkodás, szitkozódás, sértődöttség, irigység, féltékenység, erőszakosság, hiúság, beképzeltség, magamutogatás, vagy éppen kisebbrendűségi érzés, gyanakvás és gyanúsítgatás, mások elleni áskálódás, kíváncsiskodás mások élete után, pletykálkodás, érzelmi zsarolás, hanyagság, makacsság, fösvénység, kicsinyesség, és a többi "emberi gyengeségnek" nevezett hiba, bűn és egyéb megnyilvánulás, melyek éppen hogy emberségünktől fosztanak meg bennünket megmérgezve életünket és kapcsolatainkat.

És annyira hozzászoktunk már ezekhez, hogy mindezt a normális emberi élet velejárójának tekintjük. Pedig az a nem normális állapot, hogy így kell élnünk. Nem kellene így élnünk. Senki sem kényszerít minket, hogy ilyenekké váljunk. Mi tettük ezt saját magunkkal. Minden fönt említett megnyilvánulás hazug, és hazugságból fakad. És amikor mi vagyunk ilyenek, hazudunk, és az első, akit becsapunk, az mi magunk vagyunk. Ezért az életszorongás egyúttal: élethazugság.

Ha viszont ez a sok szenny belőlünk jön föl, akkor a gyógyulás és az ezektől való megszabadulás is rajtunk múlik. És a gyógyuláshoz vezető első lépés a betegség elismerése. Ha el tudjuk különíteni magunkat szorongásunktól, és az abból fakadó megnyilvánulásoktól, ami azt jelenti, hogy érezzük az alantas késztetéseket, de nem engedünk utat nekik, hanem mintegy objektíven tudomásul vesszük mindezt és amennyire csak tudunk, nyugodtak maradunk, akkor, abban a percben szabadok vagyunk a szorongástól. A szokásosnál magasabb rendű állapotban vagyunk. Szabadok vagyunk, tudatosak, és ekkor vagyunk csak képesek szeretni.

Az életszorongást nem tudjuk legyőzni, kiirtani, megszüntetni és megsemmisíteni. Ha görcsösen küzdeni akarunk ellene, azzal valószínűleg csak megerősítjük, mert figyelmünkkel tápláljuk azt. A gyógyulást az jelenti, hogy tudatában vagyunk szorongásos késztetéseinknek, de nem fejezzük ki azokat, nem adunk utat nekik. És ekkor új lehetőségek nyílnak meg belső fejlődésünk előtt. De ezt elsősorban nem másoktól kell elvárnunk, hanem saját magunkkal kell kezdenünk, és nekünk kell megtapasztalnunk, mi a szorongás, és mit jelent a szorongástól való szabadság.

A következőkben az alapvető szorongások fajtáiról lesz szó, segítségként ezek felismeréséhez és saját magunkban való azonosításukhoz. Ezzel egyúttal egy olyan tipológiát is be fogunk mutatni, ami az embereket szorongástípusok szerint csoportosítja.

A perszóna C. G. Jung pszichológiai rendszerében

 C. G. Jung

A legutóbbi bejegyzésben arról a különbségről volt szó, ami igaz önmagunk, és magunkra öltött, mesterséges szerepeink között feszül. Ezeket a mesterségesen létrehozott szerepeket együtt nevezzük "perszónának", a "színészi álarc" latin elnevezésére utalva. Ennek a pszichológiai jelenségnek az elnevezése Carl Gustav Junghoz fűződik, és ezúttal Jung erre vonatkozó tanításának összefoglalását fogom közölni Jung egyik tanítványa, Jolande Jacobi könyvéből (C. G. Jung pszichológiája; Animus Kiadó, Budapest, 2009., 44-47.oldal):

...

Jung a perszónát a következőképpen határozza meg: "A perszóna egy funkciókomplexum, amely az alkalmazkodás vagy a szükségszerű kényelmesség miatt alakult ki, de semmiképp sem azonos az egyéniséggel. Kizárólag a tárgyakhoz, a külvilághoz való viszonyra irányul." "A perszóna az elvárásoknak megfelelő kompromisszum az egyén és a társadalom között." Kompromisszum tehát a külvilág elvárásai és az egyén belső alkati szükséglete között.

Ez azt jelenti, hogy a megfelelően működő perszónának háromféle dolgot kell figyelembe vennie: Először is az énideált, a vágyott képet, amely mindenkiben fellelhető; ez nem más, mint az a kép, amit magunkról természetünkkel és viselkedésünkkel mutatni szeretnénk; másodszor a róla a környezete által alkotott, "szíve szerint való" képet; harmadszor pedig a fizikai és lelki realitást, amely ezen ideálok megvalósításának útját állja. Amennyiben egy vagy akár két tényezőt figyelmen kívül hagyunk az előbb említettek közül, amint az néhanapján megtörténik, a perszóna nem képes ellátni feladatát, s a személyiség fejlődését nem segíti, hanem inkább akadályozza.

Az az egyén, akinek perszónája jórészt a külső közösség által elfogadott vonásokat viseli magán, a szürke átlagember perszónájával bír; míg annál, aki csupán önnön vágyálmait veszi figyelembe, és figyelmen kívül hagyja a külső tényezőt, különc vagy lázadó perszónát láthatunk. Ily módon perszónánk nem csupán pszichés kvalitásainkat foglalja magában, hanem a társadalmi viselkedésformákat is, megszokott személyes megjelenésünket, testtartásunkat, járásunkat, öltözködésünket, arckifejezésünket, mosolyunk és komolyságunk minőségét - még azt is, ahogyan frizuránkat alakítjuk.

A külvilághoz és belső környezetéhez egyaránt jól alkalmazkodó személynél a perszóna csupán egy rugalmas védőburok, amely a könnyed, természetes kapcsolatot biztosítja a külvilággal. Ugyanakkor veszélyes is lehet, mivel nagyon kényelmes valódi természetünket a megrögzött alkalmazkodási formák mögé rejteni. Tudniillik megmerevedik, automatikussá válik, és a szó szoros értelmében álarcként hozzánk nő, amely mögött az egyén összezsugorodik, és a teljes kiürülés, megfulladás felé tart. "Az azonosulás a hivatallal és a címmel csábító lehet, aminek következtében a férfiak egy része nem más, mint a társadalom által nekik kölcsönzött rang. Hiábavaló is lenne e burok mögött egy személyiséget keresni; a kipárnázott maszk mögött csupán egy aprócska vacak kis emberi teremtményt találnánk. Egy hivatal - vagy legyen ez a burok bármi egyéb - épp emiatt oly csábító", - még ha csupán a személyes gyengeség olcsó kompenzációja is. Mindannyiunk által ismert például a professzor, aki akinek egyénisége nem más, mint maga a professzorság, (a professzor szerepét játssza); a maszk mögött egy rakás durcásság és infantilizmus található.

Megszokott és túlnyomórészt automatikus működési módja ellenére a perszónának sosem szabad annyira áthatolhatatlanná válnia, hogy a külső szemlélő még csak ne is sejthesse az illető valódi vonásait. Az sem szerencsés, ha mereven "hozzánő" az illetőhöz, és többé nem vethető le. Normális esetben a tudat szabadon rendelkezik a megfelelően működő perszónával, a pillanatnyi igényeknek megfelelően alakítja azt, vagy épp lecseréli egy másikra, ha épp arra van szükség. A környezetéhez jól alkalmazkodó személy nem ugyanazzal a perszónával jelenik meg egy esküvőn, beszéli meg ügyeit az adóhivatallal, vagy elnököl egy megbeszélésen. Ahhoz, hogy az alkalomnak megfelelően változtassa perszónáját, viszonylag tudatosnak kell lennie felőle.

[...] Az örökletes lelki struktúrán elkövetett erőszak bizonyasfajta "kényszeres karakter", vagy akár  valódi neurózis kialakulásához is vezethet. Az ilyen személy nem csupán természetellenes, művi és kellemetlen benyomást kelt, és könnyen megtéveszti a pszichológiai szempontból naiv személyt, aki valódi természetét teljesen félreismeri. Egész életüket, másokhoz való viszonyukat a hamisság és műviség jellemzi. Egyik példa erre az "örökké peches ember", egy másik az "elefánt a porcelánboltban", a született kétbalkezes, akinek nincs érzéke a megfelelő viselkedéshez.
[Más esetben] az illető azonosul egy belső képpel, például nagyzási téveszme, vagy a jelentéktelenség illúziója keríti hatalmába. Önmagát hősnek, az emberiség megmentőjének, megtorlónak, mártírnak, kitaszítottnak, démonnak stb. tartja. A perszóna megkeményedése az én egyre fokozódó azonosulását idézi elő, amely egyre növeli a veszélyét annak, hogy az illető tudattalan belső alakjainak áldozatául essen. Amikor ez megtörténik, a személyiség összes belső struktúrája elfojtott, lefojtott és differenciálatlan marad, és fenyegető pszichés dinamikával telítődik.

A jól illeszkedő és jól működő perszóna ugyanakkor létfontosságú a lelki egészséghez, és a legfontosabb ahhoz, hogy hogy a környezet felől érkező igényeknek sikeresen megfeleljünk. Míg az egészséges bőr lehetővé teszi, hogy az alatta lévő szövetek a pórusokon át lélegezzenek, addig a kemény, elhalt epidermisz elvágja az élettől az alsóbb rétegeket. A megfelelően "vaszkularizált", egészséges perszóna védő és szabályozó szerepet tölt be a külső és a belső világ közötti kölcsönhatásban. Ha azonban elveszíti rugalmasságát és átjárhatóságát, nyugtalanító akadállyá, esetleg fatális gáttá válik. Minden tartós alkalmazkodási zavar, amint a perszónával való azonosulás is - különösen ha olyan attitűddel jár, amely nem felel meg valódi énünknek - , az élet előrehaladtával, az életközép táján törvényszerűen zavarokhoz, súlyos lelki krízishez és betegségekhez is vezethet.

Esszencia és perszóna: az ember belső meghasonlottsága

Gondolkozás nélkül szoktuk használni ezt a szót: "én". És úgy is érezzük, hogy amikor azt mondjuk: "én", pontosan tudjuk, mit értünk ezalatt, és mások is tisztában vannak vele. Ha viszont az önismeret a célunk, akkor ezt az önmagunk kivoltával kapcsolatos meggyőződésünket kétségbe kell vonnunk. Minden egyes alkalommal, amikor azt mondjuk: "én", jogosan tehetné föl nekünk valaki a kérdést: "Pontosan ki?" "Ki az, aki éppen most megszólalt?"

Egy ilyen kérdés értelmetlennek és abszurdnak tűnik, de csak addig, amíg el nem kezdjük fölfedezni önmagunk belső megosztottságát. Egy történettel illusztrálom, miről is van szó:

Egy asszony műtét miatt volt kórházban, és altatásban feküdt. Amikor fölébredt, nagyon különös "álomról" számolt be. Azt élte át, hogy elindult valamilyen szelíd, de erős fény felé. Amikor a fény közelébe ért, egy hasonlóan szelíd, de határozott hang szólította meg:
"Ki vagy te?"
"A polgármester felesége." - válaszolta az asszony, ahogyan azt már sok éve megszokta. A kérdező viszont nem volt megelégedve ezzel a válasszal, és így folytatta:
"Nem azt kérdeztem, hogy kinek vagy a felesége; azt kérdeztem: ki vagy te?"
"Tanítónő az iskolában." - válaszolta másodszor az asszony, remélve, hogy ez a válasz már kellőképpen pontos lesz. A titokzatos kérdezőnek azonban ez sem felelt meg.
"Nem azt kérdeztem, mi a foglalkozásod, azt kérdeztem: ki vagy te?" - szólt a hang. Az asszony újból próbálkozott:
"Háromgyermekes anya vagyok." - és úgy érezte, hogy miután már ennyi mindent közölt magáról, az mindenképpen elismerésre méltó lesz. A hang birtokosa azonban nem hatódott meg:
"Nem azt kérdeztem, hány gyermeked van, azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony most már meglepődött, és egy kicsit el kellett gondolkoznia, hogy vajon mi lehet itt a helyes válasz. Majd hirtelen megkönnyebbüléssel felelte:
"Hívő vagyok a családommal együtt, vasárnaponként templomba is megyünk."
"Nem azt kérdeztem, hogy jártok-e templomba; azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony most már tényleg zavarba jött, és sietve folytatta:
"...és szoktam segíteni a szegényeknek is, és évente adakozom a rászoruló családok megsegítésére..."
A hang azonban nem tágított; ugyanazzal a szelíd határozottsággal mondta:
"Nem azt kérdeztem, hogy szoktál-e segíteni a szegényeken; azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony kétségbeesve kezdett kutatni az emlékei között, hogy vajon miféle jót és megfelelőt tudna még előhozni az életéből, de csak annyit tudott hebegni:
"Én... őőő én ... én azért biztos nem voltam rossz ember, én.. én.."
... és ekkor reszketve, verejtékezve magához tért a kórházban.
Miután hazatért, úgy érezte, nem folytathatja az életét változatlanul, mint azelőtt: valami alapvetőt meg kell találnia önmagában.

Ami itt az asszony zavarát okozta, az az "esszencia" és a "perszóna" különbsége. Az esszencia az az igazi "én", amit az asszony hiába keresett, nem talált, a perszónát pedig mindaz alkotja, amit válaszként fel próbált hozni, de egyik sem volt azonos az "én"-nel.

Amiről itt szó van, az egy alapvető megosztottság az emberben. Az "esszencia" egyszerű meghatározása ez lehetne: az, aki valójában vagyunk, az, akinek születtünk, és amit igazából szeretnénk. A "perszóna" pedig az, akivé a neveltetésünk, a tanulmányaink és a környezetünk hatására váltunk. Míg az esszencia természetes, velünk született, addig a perszóna mesterséges, fölvett, "csinált".

A "perszóna" jelentése: "színészi álarc". Az ókori görög és római színházban a színészek álarcokat vettek magukra, ami a magukra öltött szerepet fejezte ki, és ezeken az álarcokon keresztül beszéltek. Pszichológiailag mindannyian ehhez hasonló álarcok mögé rejtőzve éljük az életünket. Ezt a pszichológiai álarcot mindig magunkon hordjuk, amikor társadalmi érintkezésekben vagyunk: a munkahelyen, az iskolában, a hivatalokban, de még az utcán is, sőt még amikor hazamegyünk és a szeretteinkkel vagyunk együtt, akkor sem szoktuk levetni magunkról ezeket a szerep-perszónákat, annyira hozzájuk szoktunk.

Az, hogy így éljük az életünket, önmagában még nem baj. A perszónához rengeteg értékes képesség tartozik, ami nélkül teljesen életképtelenek lennénk: beszédképességünk, viselkedési készségeink, ismereteink, szakmánk és egyáltalán mindaz, amit gyerekkorunktól fogva megtanítottak nekünk, vagy amit másokat utánozva megtanultunk. Igazából az oktatás és a nevelés szinte kizárólag csak a perszónát fejleszti, az esszenciát pedig alig vagy egyáltalán nem. Ez pedig már baj. Ez azt jelenti, hogy esszenciánk fejlődése még a gyermekkorban, hat-hét éves korunk táján megáll, és onnantól teljesen beborítja az egyre fejlettebb és összetettebb perszóna. Az esszenciát, vagyis a hamisítatlan őszinteséget és természetességet nem osztályozzák jó jegyekkel az iskolában, fejlesztését nem tanítják sehol a felsőoktatásban és nincs olyan munkahely sem, ahol az esszencialitást megfizetnék. Viszont ennek az ellenkezője nagyon is igaz: minél inkább elfelejti, elrejti és elnyomja valaki esszenciális természetét, annál sikeresebb tud lenni mind az iskolában, mind munkahelyén, mind a társadalmi érvényesülésben. A modern embernek ezt a létállapotát illette Hamvas Béla a "pszeudo-egzisztencia" névvel.

Vagyis, míg életünk nagy részében rengeteg képességet megtanulunk és megtanítanak nekünk, azt nem tanítják meg, hogy hogyan lehetünk igazi önmagunkká, természetünknek megfelelően. Mert igazi természetünk az esszenciánk, de azzal elveszítettük a kapcsolatot. Az önmegismerés folyamata, amit gyakran valamilyen trauma vagy válsághelyzet indít el az életünkben, nem lehetséges anélkül, hogy perszónánk rétegei mögött meg ne találnánk elfeledett esszenciánkat.

A perszóna "én"-ek sokaságát tartalmazza. A fenti történetben az asszony perszónája a következő "én"-ekből állt: "A polgármester felesége", "Tanítónő", "Családanya", "Vallásos egyháztag", "Segítőkész, rendes ember". Ezek olyanok, mint különböző álarcok, amiket a nap folyamán váltogatni lehet, és mi nagy magabiztosságra teszünk szert ezeknek a fölvételében és váltogatásában. A történet végére viszont az asszony elveszíti az összes álarcát, mert olyan helyzetbe kerül, amelyre egyik álarc sem megfelelő. Ennek következtében pedig nincs más választása, mint hogy visszakerül esszenciájába, és azonnal zavartan érzi magát, hebeg-habog és fél. Ez annak a jele, hogy esszenciája mennyire visszamaradott, neveletlen és erőtlen. És pontosan ez ő, ez az igazi "én"-je! De csak ettől a perctől kezdve van egyáltalán lehetősége a spirituális fejlődésre.

Ez egy példa arra, hogyan kerülhetünk perszónánk mesterséges "én"-jei közül esszenciánkba: ha olyan váratlan helyzetbe kerülünk, amivel nem tudunk mit kezdeni, mert perszónánkban nincs rá kidolgozott szerep. Van még néhány helyzet az életünkben, amikor esszenciálisak vagyunk, de nem sok ilyen lehetőségünk van. Ezek nagyjából a következők: a szerelem, amikor azt érezzük, hogy valaki fenntartások nélkül elfogad olyannak, amilyenek vagyunk; az önfeledt, gyermeki boldogság állapotai és esetleg egy súlyos próbatétel, szenvedés vagy életkrízis, amikor azt érezzük, hogy "kicsúszott lábunk alól a talaj", és mindent elveszítünk.

És éppen ezek azok az állandó témák, amelyek a nagy irodalmi műveket és szakrális vagy katartikus erejű műalkotásokat megihlették. Így az emberi kultúrában találunk még egy lehetőséget arra, hogy lassan, óvatosan elkezdjük megtalálni az utat perszónánkból az esszenciánkhoz: a nagy művészek alkotásait olvasva, szemlélve vagy hallgatva. Mert ezek az alkotások éppen abból a küzdelemből születtek, amit a művész folytatott esszenciája fölfedezése és megerősítése érdekében. Az pedig, ami ebből a küzdelemből megszületett, számunkra is segítséget ad saját küzdelmünkhöz.

Mert az esszencia fölfedezése küzdelem: szembe kell fordulni életünk egész korábbi irányultságával, és azzal a világgal, ami ezt a mesterséges életet bennünk kialakította. És a küzdelem nem másokkal folyik, mert itt nem mások a hibásak: itt saját magunkkal kell megküzdenünk. A győzelem jutalma viszont mindent megér: megtaláljuk igazi önmagunkat és életünk értelmét.

Sablonos osztályozás vagy szakszerű útmutatás?

Ezen a blogon olyan tipológiákat szeretnék bemutatni, amelyek az embereket három-, négy-, hat-, hét-, nyolc-, kilenc-, tizenhat- vagy egyéb számú kategóriába sorolják be. Ezzel szemben fölmerülhet az ellenvetés, hogy ezek szűk látókörű sablonok, mert az emberek sokkal egyedibbek és összetettebbek annál, minthogy akárhány számú sémába szorítsuk be őket.

Ez az ellenvetés jogos, ugyanakkor a tipológia érvényességét nem érinti, feltéve, hogy megtartjuk a tipológia érvényességi határait.

Képzeljünk el egy testvérpárt, egy fiút és egy lányt, akiket a szüleik hosszabb autóútra visznek. A gyerekek a hosszú út alatt az autó ablakán keresztül nézegetik a mellettük elmenő és a szembejövő autókat. Miután megérkeztek, este a gyerekek az útjukról beszélgetnek egymással. A lány elmondja, hogy egész úton, miközben az elhaladó autókat nézte, azon gondolkozott, hogy vajon kik ülhetnek odabenn, honnan jönnek és hová tartanak. A fiú viszont azt mondja, hogy ő nem foglalkozott az autókban ülő emberekkel, hanem az autók típusát figyelte: személyautók, kamionok, buszok, kisbuszok, illetve Volkswagenek, Skodák, Toyoták, és így tovább. Nyilván mindkettőjük megfigyelései helyesek és érvényesek lehetnek, ugyanakkor pedig teljesen eltérő természetűek. A lány arra figyelt, ami egyedi és személyes, a fiú pedig arra, ami általános és személytelen. A lány észrevételei szubjektív természetűek, a fiú megfigyelései pedig objektív jellegűek.

Családi autó - vagy család az autóban?

Ha az emberi életeket az úton elhaladó autókhoz hasonlítjuk, akkor a személyiségtípusokat osztályozó tipológiai rendszerek a fiú megfigyeléseihez hasonlítanak, aki pedig az emberek egyediségét hangsúlyozza, annak nézőpontja a lányéhoz hasonló. Ha az ember élete egy út, akkor a személyiségtípus az autó, amivel végigmegyünk az úton. És természetesen mi nem vagyunk azonosak az autóval, amiben ülünk, hanem csak beszálltunk abba. Ehhez hasonlóan, nem vagyunk azonosak a személyiségtípusunkkal.

A személyiségünk, amit tipizálni lehet, egy eszköz, amivel a világban létezünk, dolgozunk, amin keresztül kapcsolatokat létesítünk és kifejezzük magunkat. De mindez valójában nem mi vagyunk. Viszont, amíg ez az élet tart, elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve a személyiségünkkel, mint ahogyan normális esetben az autóból sem szállhatunk ki, amíg az autópályán megyünk vele.

Akkor miért foglalkozzunk azzal, ami voltaképpen nem is mi vagyunk, ami nem is igazi önmagunk? Miért nevezzük önismeretnek vagy emberismeretnek azt, ha pont azzal foglalkozunk, ami nem azonos sem valódi önmagunkkal, sem a másik ember egyéniségével: vagyis a személyiséggel?

Térjünk vissza az autók hasonlatához. Képzeljünk el egy olyan furcsa világot, ahol az emberek nem tudnának különbséget tenni az egyes gépjárműtípusok között! Például valaki, aki a szántóföldön dolgozik, csak egy személyautóhoz jutna hozzá, és azzal menne ki a földre szántani. Nyilván jutna vele valamire, de nagyon keservesen. Ugyanakkor másvalaki, aki a családjával az úton szeretne közlekedni, csak egy traktorhoz jutna hozzá. Nyilván föl tudna kapaszkodni a családja valahogyan a traktorra, és járhatnának így, de nagyon lassan és kényelmetlenül. Ezek az emberek a járműveiket nem a rendeletetésüknek megfelelően használnák. És ráadásul nem is tudnának róla, hogy ez mennyire nincs rendjén, és így azt se tudnák, mennyire más lenne, ha járműveiket arra használnák, amire tervezték azokat.

Egy ilyen világ nyilván abszurd lenne, azonban ha a személyiségünket egy olyan járműhöz hasonlítjuk, amellyel az életünk útját járjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy pontosan úgy élünk, mint ezek a szerencsétlen emberek az iménti abszurd történetben! És ez azért van így, mert nem ismerjük a személyiségünket. Nem vagyunk azonosak a személyiségünkkel, mert az csak egy eszköz de ha nem rendeltetésszerűen használjuk ezt az eszközt, akkor azzal rengeteg fölösleges szenvedést okozunk. És még azt se tudjuk, mennyire szenvedünk, és mennyi szenvedéstől szabadulhatnánk meg, mert senki sem tanított meg bennünket a személyiségünk azonosítására, és megfelelő használatára...

A személyiségünk pontos megismerése tehát életbevágóan fontos lenne mindannyiunk számára, de azt se tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá, mert körülöttünk nem ért ehhez senki sem, és nem is foglalkoznak ezzel. Azok a felületes "ismeretek" pedig, amiket itt-ott, az interneten vagy magazinokban olvashatunk, vagy "asztrológia" névvel illetett általánosságok szintén nem segítenek ki a bajból, mert túl általánosak és túl felületesek. Arra lenne szükségünk, hogy valaki, aki tényleg ért hozzá, megnézze a "járművünket" - vagyis a személyiségünket, és világosan. érthetően elmondja, hogy az pontosan milyen, mire alkalmas, mire nem alkalmas, mit rontottunk el benne, és hogyan használjuk megfelelően. Ha egy ilyen tudásra szert tennénk, lehet, hogy nagyon-nagyon meglepődnénk: mintha eddig nem is éltünk volna, és csak most kezdenénk fölfedezni magunkat.

A valódi személyiségtípusunk megismerése nem egy vállvonással elintézhető értesülés, biztosan nem valami mesterséges sablon, amibe belekényszerítjük magunkat, de nem is egy újabb eszköz a kényelmes önigazoláshoz, hanem felszabadító élmény: ha igazi tudásra jutunk a személyiségünkkel kapcsolatban, akkor egyszerre érezzük magunkat megalázva és mégis büszkének, szomorúnak és mégis örömtelinek, és úgy, mintha egyszerre tudnánk sírni és nevetni magunkon. És azt is bizonyosan tudnánk, hogy egy nagy lépést tettünk afelé, hogy végre igazi önmagunk lehessünk.

Nem tartom magam szakértőnek ebben a témában. Célom ezzel a bloggal az, hogy fölhívjam a figyelmet a témára, és arra bátorítsak másokat, hogy menjenek tovább önmaguk felfedezésének útján.

Mik azok a személyiségtípusok és miért jó ismerni őket?

A személyiségtípusok olyan lelki tulajdonságokat jelentenek, amelyek alapján az embereket csoportosíthatjuk. Több személyiségtípus összefüggő rendszerét tipológiának nevezzük.

Mivel itt olyan bonyolult, nehezen megfogható, nehezen mérhető és szubjektív természete miatt nehezen vizsgálható valóságról van szó, mint az emberi lélek, ezért természetes, hogy egyetlen személyiségtípus csak részlegesen képes leírni egy embert, egyetlen tipológia pedig az egész emberiséget. Vagyis egyetlen tipológia sem léphet föl az ember maradéktalan "megmagyarázásának" igényével. Éppen ezért viszont az emberek leíráshoz többféle tipológiai rendszert is alkalmazhatunk, amelyek teljesen eltérőek lehetnek, és mégsem zárják ki egymást. Az ember teljes valóságát azonban még valamennyi lehetséges tipológia összessége sem képes maradéktalanul leírni.

Miért jó legalább néhány személyiségtípust ismerni, és miért érdemes tipológiával foglalkozni?

Képzeljünk el egy szobát, amelyben nincsenek bútorok, viszont nagyon sok könyv van benne fölhalmozva. Az a feladatunk, hogy valahogyan rendezzük be a szobát. Nyilván a könyvek elhelyezéséhez polcokat kell behoznunk, azonban többféle polc is szóba jöhet: magas könyvespolc, alacsony polc, falra függeszthető polc, könyvszekrény, vagy egyedi tervezésű polcok, stb. Ha aztán megvannak a polcok, a következő feladat lenne a könyvek elhelyezése: lehetnek a könyvek teljesen véletlenszerűen a polcokon, de mivel sok van belőlük, ezért ez nagyon nehézzé tenné, hogy meg lehessen találni őket; valamilyen rendezési szempontra van szükség. Rendezhetjük őket betűrend szerint, témák szerint, méretek szerint, könyvsorozatok szerint és így tovább.

Ebben a hasonlatban a könyvek jelképezik az embereket, ami pedig le van írva ezekben a könyvekben, az az emberek egyéni élettörténete és lelkivilága. Mindegyik könyvből csak egyetlen van a szobában, mint ahogyan az emberek is egyediek és megismételhetetlenek. Azonban mégis lehetséges osztályozni őket, és a különféle polcok jelentik az embereket osztályozó tipológiai rendszereket; a rendezési szempontok pedig a különféle személyiségtípusokat. És mint ahogyan egy jól rendezett könyvtárban pusztán a helye alapján is már sokat megtudhatunk egy könyvről, mielőtt még kinyitottuk volna, úgy egy személyiségtípus ismeretében nagyon sokat tudhatunk egy emberről, anélkül, hogy elmeséltetnénk vele élete egész történetét és minden személyes érzelmét és gondolatát. Ám természetesen egy könyv polcon elfoglalt helyének ismerete egyáltalán nem pótolja a könyv olvasását, mint ahogyan egy ember típusának ismerete sem képes pótolni a személyes emberi kapcsolatot vele.

Miért jó ez? Legfőképp azért, mert ha ismerjük egy ember típusát, akkor nem fogunk tőle olyasmiket elvárni, amire nem képes, vagy csak gyengén lenne képes, viszont tudjuk, hogy mi az, amit bízva várhatunk tőle.

Tegyük fel, hogy abban házban, ahol az előbb említett könyvtárszoba van, van egy konyha és egy ebédlő is, és valaki szeretne ott a barátainak egy jó vacsorát elkészíteni. Arra gondol, hogy a könyvtárban biztos találni lehet egy jó szakácskönyvet, ami alapján az ételeket elkészítheti. Bemegy hát a könyvtárba, és némi keresgélés után talál is egy könyvet, aminek borítóján ez áll: Platón: A lakoma. "Na, ez biztos jó lesz."-gondolja. Érdeklődve nyitja ki, de az első oldalak átolvasása után még mindig semmi hasznosat sem talál benne; majd kinyitja itt is, fellapozza ott is, és mindenhol csak azt látja, hogy furcsa nevű emberek beszélgetése van benne leírva, semmi egyéb. Emberünk csalódottan teszi vissza a könyvet, azt gondolván, hogy az semmire se jó, és még a címe is megtévesztő.

Ez a történet nyilván egy kissé abszurd, de emberi kapcsolatainkban számtalanszor viselkedünk teljesen hasonló módon. Valakitől elvárunk valamilyen viselkedést, teljesítményt, megértést, belátást vagy egyebet, aztán amikor nem azt kapjuk, amit vártunk tőle, vagy nem úgy, ahogyan szerettük volna, akkor megsértődünk, megharagszunk, csalódunk a másikban, elítéljük őt, és így tovább. Pedig az, ahogyan viselkedett, lehet, hogy teljesen normális volt, csak éppen az ő típusa szerint. Mint ahogyan Platón Lakoma című könyve is egy jó könyv, csak éppen nem szakácskönyvként jó, hanem mint filozófiai mű.

A személyiségtípusok ismerete tehát nagyobb megértést tud hozni kapcsolatainkba, ugyanakkor pedig önismeretünket is növeli.

Azonban az, hogy valamilyen személyiségtípusnak megfelelően gondolkozunk, érzünk és cselekszünk, egyáltalán nem mentesít senkit az erkölcsi felelősség alól. Mint ahogyan egy könyvtől is, bármilyen típusú is legyen, elvárhatjuk, hogy legyen olvasható, legyen érthető legalább egy bizonyos kör számára, legyen mondandója valamilyen módon hasznos, tartsa meg a jó ízlést, stb.

A személyiségtípusok helyes ismerete az embereket nem sémák közé szorítja, hanem segít nekünk fölfedezni erősségeinket és gyenge oldalainkat, segít jobban megértenünk egymást és értelmesebb kapcsolatokat kialakítani egymással, segít elfogadni magunkat és segít kibontakoztatni azokat a képességeinket, amelyek típusunk legértékesebb adottságai.