Fejlődésünk ára: a szorongás

A korábbi bejegyzésekben az ember alapvető kettős megosztottságáról volt szó, amit az esszencia és a perszóna különbségeként neveztünk meg. Esszenciánk az, akik és amilyenek születésünktől fogva vagyunk, perszónánk pedig mindaz a tudás és azok a szerepek, amit szüleinktől, az iskolából, társadalmi kapcsolatainkból és a médiából megtanultunk, illetve másokat utánozva és nekik megfelelni akarva magunkra vettünk. Szó volt arról is, hogy esszenciánk és perszónánk egymáshoz való viszonya ellentmondásos: a perszóna egyszerre megvéd bennünket, de ugyanakkor el is nyomja, gátolja és elfojtja esszenciánkat. Az esszencia és a perszóna különbségéből és a köztük lévő feszültségből pedig egy olyan valóság keletkezik, ami emberlétünk elválaszthatatlan velejárója és sötét árnyékként egész életünkön át végig kísér bennünket, ez pedig: a szorongás.

A szorongás tartós félelemérzést jelent valamilyen fenyegetéssel szemben. A szorongás önmagában nem rossz dolog, ha az, amitől szorongunk, tényleg valós fenyegetés. És az a normális, ha a fenyegetettség elmúltával a félelem és a szorongás is eltűnik. Az a fajta szorongás viszont, amiről itt szó van, nem ilyen, nem normális. Azért nem az, mert akkor is ott van bennünk, amikor nincs semmilyen valós fenyegetés sem. Olyan ez, mintha a szorongás önálló életre kelt volna, és folyamatosan szorongatni akarna bennünket, csakhogy, mivel nem vagyunk állandó veszélyhelyzetben, ezért lehetséges veszélyeket képzeltet el velünk. A szorongás szorongani akar, és ha éppen nem talál semmi valós fenyegetést, akkor kitalál magának valamit. Mi pedig elhisszük ezt neki, és azonosulunk szorongásunkkal. Tehát egy képzelt, valótlan fenyegetésre nagyon is valós szorongás, és ebből fakadóan értelmetlen cselekvések sorozata a válasz.

És itt nem csupán lelkileg sérült, beteg emberekről van szó. Ez az értelmetlen szorongás valamilyen formában mindenkit fogva tart. A lelki betegségben szenvedőknél az történik, hogy szorongásuk teljesen erőt vesz rajtuk, mintegy megadják magukat szorongásuknak, és az elnyeli őket. De a szorongás a lelkileg egészségesnek tekintett embereket is kínozza, csak ők úgy-ahogy egyensúlyozni tudnak a normalitás és szorongásuk között.

Vannak tehát átmeneti, indokolt szorongások, például a fogorvosnál, műtét előtt, vizsgahelyzetben vagy a szülés előtt álló anyának, és ezek normális estben a kiváltó helyzet elmúltával véget is érnek. Vannak aztán a lelki sérültek beteges szorongásai, amik igen nehézzé vagy teljesen lehetetlenné teszik számukra a normális életvitelt, és ők jó esetben gondozást kapnak lelki betegségükre. De amiről itt szó van, egy olyan fajta szorongás, ami szintén beteges, mindenkit érint, ám ugyanakkor szinte semmit sem tudunk róla, és szinte semmi segítséget sem kapunk gyógyítására. Olyan ez, mintha egy szigeten mindenki beteg lenne ugyanazzal a betegséggel, de mivel soha nem látnak egészséges embert, ezért nem is tudnak róla, hogy betegek, hanem betegségüket vélik normalitásnak és egészségnek.

Ez a szorongás gyermekkorunktól életünk végéig elkísér bennünket, és ezért alapszorongásnak, vagy életszorongásnak nevezzük. Hamvas Béla ugyanezt az emberi lét "rongáltságának" nevezte, megkülönböztetve a szorongástól mentes, "intakt" léttől, amivel a modern ember manapság nem találkozik.

Az életszorongás fontos jellemzője, hogy életünk nagy részében nem vesszük észre, mert annyira hozzászoktunk állandó jelenlétéhez lelkünkben, és így azt sem vesszük észre, amikor gondolkozásunkban, érzéseinkben, szavainkban és cselekedeteinkben a szorongás mozgat bennünket. Sőt, általában az a jellemző, hogy minél inkább a szorongásos kényszer hatására cselekszünk, mintegy drótokon rángatott marionettfigura, vagy mintha valami furcsa "lélek" szállt volna meg minket, ugyanakkor annál inkább "önállónak", "őszintének" "szabadnak" érezzük magunkat, az ebből fakadó szörnyű tetteinket és szavainkat pedig "jogosnak", "igazságosnak", "ésszerűnek" vagy "az egyetlen helyes megoldásnak". Pedig mi sem áll távolabb az igazságtól.

Az is fontos jellemzője az életszorongásnak, hogy míg a saját szorongásunkat nem látjuk, nem ismerjük el, és a belőle fakadó szavainkat és tetteinket folyton igazoljuk magunk és mások előtt, addig mások szorongásból fakadó megnyilvánulásait észrevesszük, és felrójuk nekik. Röviden: úgy érezzük, mindig a másik a hibás, és sosem mi. Másoknak lehetnek szorongásik, de nekünk nem. Másoknak kéne megváltozniuk, nem nekünk. Legalábbis így érezzük. És éppen a bennünk rejtőző szorongás érezteti így velünk.

Rosszabbítja a helyzetet, hogy vannak olyan szorongásos megnyilvánulások is, amelyeket társadalmi környezetünk nemhogy nem tart egészségtelennek, hanem egyenesen jónak, erényesnek és dicséretesnek tartják azokat, esetleg már a gyermekeknek is megtanítják őket, az ezeket betegesen megnyilvánító emberekre pedig követendő példaként tekintenek. Szorongásaink felismerése és elismerése ezért mindig együtt jár társadalmi környezetünk ijesztő állapotának felismerésével.

Milyen szorongásból fakadó megnyilvánulásaink vannak? Néhány példa: idegesség, ingerlékenység, önsajnálat, folytonos panaszkodás, szitkozódás, sértődöttség, irigység, féltékenység, erőszakosság, hiúság, beképzeltség, magamutogatás, vagy éppen kisebbrendűségi érzés, gyanakvás és gyanúsítgatás, mások elleni áskálódás, kíváncsiskodás mások élete után, pletykálkodás, érzelmi zsarolás, hanyagság, makacsság, fösvénység, kicsinyesség, és a többi "emberi gyengeségnek" nevezett hiba, bűn és egyéb megnyilvánulás, melyek éppen hogy emberségünktől fosztanak meg bennünket megmérgezve életünket és kapcsolatainkat.

És annyira hozzászoktunk már ezekhez, hogy mindezt a normális emberi élet velejárójának tekintjük. Pedig az a nem normális állapot, hogy így kell élnünk. Nem kellene így élnünk. Senki sem kényszerít minket, hogy ilyenekké váljunk. Mi tettük ezt saját magunkkal. Minden fönt említett megnyilvánulás hazug, és hazugságból fakad. És amikor mi vagyunk ilyenek, hazudunk, és az első, akit becsapunk, az mi magunk vagyunk. Ezért az életszorongás egyúttal: élethazugság.

Ha viszont ez a sok szenny belőlünk jön föl, akkor a gyógyulás és az ezektől való megszabadulás is rajtunk múlik. És a gyógyuláshoz vezető első lépés a betegség elismerése. Ha el tudjuk különíteni magunkat szorongásunktól, és az abból fakadó megnyilvánulásoktól, ami azt jelenti, hogy érezzük az alantas késztetéseket, de nem engedünk utat nekik, hanem mintegy objektíven tudomásul vesszük mindezt és amennyire csak tudunk, nyugodtak maradunk, akkor, abban a percben szabadok vagyunk a szorongástól. A szokásosnál magasabb rendű állapotban vagyunk. Szabadok vagyunk, tudatosak, és ekkor vagyunk csak képesek szeretni.

Az életszorongást nem tudjuk legyőzni, kiirtani, megszüntetni és megsemmisíteni. Ha görcsösen küzdeni akarunk ellene, azzal valószínűleg csak megerősítjük, mert figyelmünkkel tápláljuk azt. A gyógyulást az jelenti, hogy tudatában vagyunk szorongásos késztetéseinknek, de nem fejezzük ki azokat, nem adunk utat nekik. És ekkor új lehetőségek nyílnak meg belső fejlődésünk előtt. De ezt elsősorban nem másoktól kell elvárnunk, hanem saját magunkkal kell kezdenünk, és nekünk kell megtapasztalnunk, mi a szorongás, és mit jelent a szorongástól való szabadság.

A következőkben az alapvető szorongások fajtáiról lesz szó, segítségként ezek felismeréséhez és saját magunkban való azonosításukhoz. Ezzel egyúttal egy olyan tipológiát is be fogunk mutatni, ami az embereket szorongástípusok szerint csoportosítja.