Sablonos osztályozás vagy szakszerű útmutatás?

Ezen a blogon olyan tipológiákat szeretnék bemutatni, amelyek az embereket három-, négy-, hat-, hét-, nyolc-, kilenc-, tizenhat- vagy egyéb számú kategóriába sorolják be. Ezzel szemben fölmerülhet az ellenvetés, hogy ezek szűk látókörű sablonok, mert az emberek sokkal egyedibbek és összetettebbek annál, minthogy akárhány számú sémába szorítsuk be őket.

Ez az ellenvetés jogos, ugyanakkor a tipológia érvényességét nem érinti, feltéve, hogy megtartjuk a tipológia érvényességi határait.

Képzeljünk el egy testvérpárt, egy fiút és egy lányt, akiket a szüleik hosszabb autóútra visznek. A gyerekek a hosszú út alatt az autó ablakán keresztül nézegetik a mellettük elmenő és a szembejövő autókat. Miután megérkeztek, este a gyerekek az útjukról beszélgetnek egymással. A lány elmondja, hogy egész úton, miközben az elhaladó autókat nézte, azon gondolkozott, hogy vajon kik ülhetnek odabenn, honnan jönnek és hová tartanak. A fiú viszont azt mondja, hogy ő nem foglalkozott az autókban ülő emberekkel, hanem az autók típusát figyelte: személyautók, kamionok, buszok, kisbuszok, illetve Volkswagenek, Skodák, Toyoták, és így tovább. Nyilván mindkettőjük megfigyelései helyesek és érvényesek lehetnek, ugyanakkor pedig teljesen eltérő természetűek. A lány arra figyelt, ami egyedi és személyes, a fiú pedig arra, ami általános és személytelen. A lány észrevételei szubjektív természetűek, a fiú megfigyelései pedig objektív jellegűek.

Családi autó - vagy család az autóban?

Ha az emberi életeket az úton elhaladó autókhoz hasonlítjuk, akkor a személyiségtípusokat osztályozó tipológiai rendszerek a fiú megfigyeléseihez hasonlítanak, aki pedig az emberek egyediségét hangsúlyozza, annak nézőpontja a lányéhoz hasonló. Ha az ember élete egy út, akkor a személyiségtípus az autó, amivel végigmegyünk az úton. És természetesen mi nem vagyunk azonosak az autóval, amiben ülünk, hanem csak beszálltunk abba. Ehhez hasonlóan, nem vagyunk azonosak a személyiségtípusunkkal.

A személyiségünk, amit tipizálni lehet, egy eszköz, amivel a világban létezünk, dolgozunk, amin keresztül kapcsolatokat létesítünk és kifejezzük magunkat. De mindez valójában nem mi vagyunk. Viszont, amíg ez az élet tart, elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve a személyiségünkkel, mint ahogyan normális esetben az autóból sem szállhatunk ki, amíg az autópályán megyünk vele.

Akkor miért foglalkozzunk azzal, ami voltaképpen nem is mi vagyunk, ami nem is igazi önmagunk? Miért nevezzük önismeretnek vagy emberismeretnek azt, ha pont azzal foglalkozunk, ami nem azonos sem valódi önmagunkkal, sem a másik ember egyéniségével: vagyis a személyiséggel?

Térjünk vissza az autók hasonlatához. Képzeljünk el egy olyan furcsa világot, ahol az emberek nem tudnának különbséget tenni az egyes gépjárműtípusok között! Például valaki, aki a szántóföldön dolgozik, csak egy személyautóhoz jutna hozzá, és azzal menne ki a földre szántani. Nyilván jutna vele valamire, de nagyon keservesen. Ugyanakkor másvalaki, aki a családjával az úton szeretne közlekedni, csak egy traktorhoz jutna hozzá. Nyilván föl tudna kapaszkodni a családja valahogyan a traktorra, és járhatnának így, de nagyon lassan és kényelmetlenül. Ezek az emberek a járműveiket nem a rendeletetésüknek megfelelően használnák. És ráadásul nem is tudnának róla, hogy ez mennyire nincs rendjén, és így azt se tudnák, mennyire más lenne, ha járműveiket arra használnák, amire tervezték azokat.

Egy ilyen világ nyilván abszurd lenne, azonban ha a személyiségünket egy olyan járműhöz hasonlítjuk, amellyel az életünk útját járjuk, akkor azt kell mondanunk, hogy pontosan úgy élünk, mint ezek a szerencsétlen emberek az iménti abszurd történetben! És ez azért van így, mert nem ismerjük a személyiségünket. Nem vagyunk azonosak a személyiségünkkel, mert az csak egy eszköz de ha nem rendeltetésszerűen használjuk ezt az eszközt, akkor azzal rengeteg fölösleges szenvedést okozunk. És még azt se tudjuk, mennyire szenvedünk, és mennyi szenvedéstől szabadulhatnánk meg, mert senki sem tanított meg bennünket a személyiségünk azonosítására, és megfelelő használatára...

A személyiségünk pontos megismerése tehát életbevágóan fontos lenne mindannyiunk számára, de azt se tudjuk, hogyan kezdjünk hozzá, mert körülöttünk nem ért ehhez senki sem, és nem is foglalkoznak ezzel. Azok a felületes "ismeretek" pedig, amiket itt-ott, az interneten vagy magazinokban olvashatunk, vagy "asztrológia" névvel illetett általánosságok szintén nem segítenek ki a bajból, mert túl általánosak és túl felületesek. Arra lenne szükségünk, hogy valaki, aki tényleg ért hozzá, megnézze a "járművünket" - vagyis a személyiségünket, és világosan. érthetően elmondja, hogy az pontosan milyen, mire alkalmas, mire nem alkalmas, mit rontottunk el benne, és hogyan használjuk megfelelően. Ha egy ilyen tudásra szert tennénk, lehet, hogy nagyon-nagyon meglepődnénk: mintha eddig nem is éltünk volna, és csak most kezdenénk fölfedezni magunkat.

A valódi személyiségtípusunk megismerése nem egy vállvonással elintézhető értesülés, biztosan nem valami mesterséges sablon, amibe belekényszerítjük magunkat, de nem is egy újabb eszköz a kényelmes önigazoláshoz, hanem felszabadító élmény: ha igazi tudásra jutunk a személyiségünkkel kapcsolatban, akkor egyszerre érezzük magunkat megalázva és mégis büszkének, szomorúnak és mégis örömtelinek, és úgy, mintha egyszerre tudnánk sírni és nevetni magunkon. És azt is bizonyosan tudnánk, hogy egy nagy lépést tettünk afelé, hogy végre igazi önmagunk lehessünk.

Nem tartom magam szakértőnek ebben a témában. Célom ezzel a bloggal az, hogy fölhívjam a figyelmet a témára, és arra bátorítsak másokat, hogy menjenek tovább önmaguk felfedezésének útján.