Esszencia és perszóna: az ember belső meghasonlottsága

Gondolkozás nélkül szoktuk használni ezt a szót: "én". És úgy is érezzük, hogy amikor azt mondjuk: "én", pontosan tudjuk, mit értünk ezalatt, és mások is tisztában vannak vele. Ha viszont az önismeret a célunk, akkor ezt az önmagunk kivoltával kapcsolatos meggyőződésünket kétségbe kell vonnunk. Minden egyes alkalommal, amikor azt mondjuk: "én", jogosan tehetné föl nekünk valaki a kérdést: "Pontosan ki?" "Ki az, aki éppen most megszólalt?"

Egy ilyen kérdés értelmetlennek és abszurdnak tűnik, de csak addig, amíg el nem kezdjük fölfedezni önmagunk belső megosztottságát. Egy történettel illusztrálom, miről is van szó:

Egy asszony műtét miatt volt kórházban, és altatásban feküdt. Amikor fölébredt, nagyon különös "álomról" számolt be. Azt élte át, hogy elindult valamilyen szelíd, de erős fény felé. Amikor a fény közelébe ért, egy hasonlóan szelíd, de határozott hang szólította meg:
"Ki vagy te?"
"A polgármester felesége." - válaszolta az asszony, ahogyan azt már sok éve megszokta. A kérdező viszont nem volt megelégedve ezzel a válasszal, és így folytatta:
"Nem azt kérdeztem, hogy kinek vagy a felesége; azt kérdeztem: ki vagy te?"
"Tanítónő az iskolában." - válaszolta másodszor az asszony, remélve, hogy ez a válasz már kellőképpen pontos lesz. A titokzatos kérdezőnek azonban ez sem felelt meg.
"Nem azt kérdeztem, mi a foglalkozásod, azt kérdeztem: ki vagy te?" - szólt a hang. Az asszony újból próbálkozott:
"Háromgyermekes anya vagyok." - és úgy érezte, hogy miután már ennyi mindent közölt magáról, az mindenképpen elismerésre méltó lesz. A hang birtokosa azonban nem hatódott meg:
"Nem azt kérdeztem, hány gyermeked van, azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony most már meglepődött, és egy kicsit el kellett gondolkoznia, hogy vajon mi lehet itt a helyes válasz. Majd hirtelen megkönnyebbüléssel felelte:
"Hívő vagyok a családommal együtt, vasárnaponként templomba is megyünk."
"Nem azt kérdeztem, hogy jártok-e templomba; azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony most már tényleg zavarba jött, és sietve folytatta:
"...és szoktam segíteni a szegényeknek is, és évente adakozom a rászoruló családok megsegítésére..."
A hang azonban nem tágított; ugyanazzal a szelíd határozottsággal mondta:
"Nem azt kérdeztem, hogy szoktál-e segíteni a szegényeken; azt kérdeztem: ki vagy te?"
Az asszony kétségbeesve kezdett kutatni az emlékei között, hogy vajon miféle jót és megfelelőt tudna még előhozni az életéből, de csak annyit tudott hebegni:
"Én... őőő én ... én azért biztos nem voltam rossz ember, én.. én.."
... és ekkor reszketve, verejtékezve magához tért a kórházban.
Miután hazatért, úgy érezte, nem folytathatja az életét változatlanul, mint azelőtt: valami alapvetőt meg kell találnia önmagában.

Ami itt az asszony zavarát okozta, az az "esszencia" és a "perszóna" különbsége. Az esszencia az az igazi "én", amit az asszony hiába keresett, nem talált, a perszónát pedig mindaz alkotja, amit válaszként fel próbált hozni, de egyik sem volt azonos az "én"-nel.

Amiről itt szó van, az egy alapvető megosztottság az emberben. Az "esszencia" egyszerű meghatározása ez lehetne: az, aki valójában vagyunk, az, akinek születtünk, és amit igazából szeretnénk. A "perszóna" pedig az, akivé a neveltetésünk, a tanulmányaink és a környezetünk hatására váltunk. Míg az esszencia természetes, velünk született, addig a perszóna mesterséges, fölvett, "csinált".

A "perszóna" jelentése: "színészi álarc". Az ókori görög és római színházban a színészek álarcokat vettek magukra, ami a magukra öltött szerepet fejezte ki, és ezeken az álarcokon keresztül beszéltek. Pszichológiailag mindannyian ehhez hasonló álarcok mögé rejtőzve éljük az életünket. Ezt a pszichológiai álarcot mindig magunkon hordjuk, amikor társadalmi érintkezésekben vagyunk: a munkahelyen, az iskolában, a hivatalokban, de még az utcán is, sőt még amikor hazamegyünk és a szeretteinkkel vagyunk együtt, akkor sem szoktuk levetni magunkról ezeket a szerep-perszónákat, annyira hozzájuk szoktunk.

Az, hogy így éljük az életünket, önmagában még nem baj. A perszónához rengeteg értékes képesség tartozik, ami nélkül teljesen életképtelenek lennénk: beszédképességünk, viselkedési készségeink, ismereteink, szakmánk és egyáltalán mindaz, amit gyerekkorunktól fogva megtanítottak nekünk, vagy amit másokat utánozva megtanultunk. Igazából az oktatás és a nevelés szinte kizárólag csak a perszónát fejleszti, az esszenciát pedig alig vagy egyáltalán nem. Ez pedig már baj. Ez azt jelenti, hogy esszenciánk fejlődése még a gyermekkorban, hat-hét éves korunk táján megáll, és onnantól teljesen beborítja az egyre fejlettebb és összetettebb perszóna. Az esszenciát, vagyis a hamisítatlan őszinteséget és természetességet nem osztályozzák jó jegyekkel az iskolában, fejlesztését nem tanítják sehol a felsőoktatásban és nincs olyan munkahely sem, ahol az esszencialitást megfizetnék. Viszont ennek az ellenkezője nagyon is igaz: minél inkább elfelejti, elrejti és elnyomja valaki esszenciális természetét, annál sikeresebb tud lenni mind az iskolában, mind munkahelyén, mind a társadalmi érvényesülésben. A modern embernek ezt a létállapotát illette Hamvas Béla a "pszeudo-egzisztencia" névvel.

Vagyis, míg életünk nagy részében rengeteg képességet megtanulunk és megtanítanak nekünk, azt nem tanítják meg, hogy hogyan lehetünk igazi önmagunkká, természetünknek megfelelően. Mert igazi természetünk az esszenciánk, de azzal elveszítettük a kapcsolatot. Az önmegismerés folyamata, amit gyakran valamilyen trauma vagy válsághelyzet indít el az életünkben, nem lehetséges anélkül, hogy perszónánk rétegei mögött meg ne találnánk elfeledett esszenciánkat.

A perszóna "én"-ek sokaságát tartalmazza. A fenti történetben az asszony perszónája a következő "én"-ekből állt: "A polgármester felesége", "Tanítónő", "Családanya", "Vallásos egyháztag", "Segítőkész, rendes ember". Ezek olyanok, mint különböző álarcok, amiket a nap folyamán váltogatni lehet, és mi nagy magabiztosságra teszünk szert ezeknek a fölvételében és váltogatásában. A történet végére viszont az asszony elveszíti az összes álarcát, mert olyan helyzetbe kerül, amelyre egyik álarc sem megfelelő. Ennek következtében pedig nincs más választása, mint hogy visszakerül esszenciájába, és azonnal zavartan érzi magát, hebeg-habog és fél. Ez annak a jele, hogy esszenciája mennyire visszamaradott, neveletlen és erőtlen. És pontosan ez ő, ez az igazi "én"-je! De csak ettől a perctől kezdve van egyáltalán lehetősége a spirituális fejlődésre.

Ez egy példa arra, hogyan kerülhetünk perszónánk mesterséges "én"-jei közül esszenciánkba: ha olyan váratlan helyzetbe kerülünk, amivel nem tudunk mit kezdeni, mert perszónánkban nincs rá kidolgozott szerep. Van még néhány helyzet az életünkben, amikor esszenciálisak vagyunk, de nem sok ilyen lehetőségünk van. Ezek nagyjából a következők: a szerelem, amikor azt érezzük, hogy valaki fenntartások nélkül elfogad olyannak, amilyenek vagyunk; az önfeledt, gyermeki boldogság állapotai és esetleg egy súlyos próbatétel, szenvedés vagy életkrízis, amikor azt érezzük, hogy "kicsúszott lábunk alól a talaj", és mindent elveszítünk.

És éppen ezek azok az állandó témák, amelyek a nagy irodalmi műveket és szakrális vagy katartikus erejű műalkotásokat megihlették. Így az emberi kultúrában találunk még egy lehetőséget arra, hogy lassan, óvatosan elkezdjük megtalálni az utat perszónánkból az esszenciánkhoz: a nagy művészek alkotásait olvasva, szemlélve vagy hallgatva. Mert ezek az alkotások éppen abból a küzdelemből születtek, amit a művész folytatott esszenciája fölfedezése és megerősítése érdekében. Az pedig, ami ebből a küzdelemből megszületett, számunkra is segítséget ad saját küzdelmünkhöz.

Mert az esszencia fölfedezése küzdelem: szembe kell fordulni életünk egész korábbi irányultságával, és azzal a világgal, ami ezt a mesterséges életet bennünk kialakította. És a küzdelem nem másokkal folyik, mert itt nem mások a hibásak: itt saját magunkkal kell megküzdenünk. A győzelem jutalma viszont mindent megér: megtaláljuk igazi önmagunkat és életünk értelmét.